Hát itt lenne a második kör! :) Jó olvasást!
Banda: History
Korhatár: 16+
Szereplők: Jang Yijeong, Song Kyungil, Ban (OC)
Figyelmeztetés: Fantasy, morbiditás, lighty sexual tension
Egyedül volt.
Yijeong egyedül ült a dohos, penésztől bűzölgő matracon, melyből pár helyen már utat törtek maguknak a rozsdás rugók, melyek esténként előszeretettel sértették fel a fiatal fiú tejfehér bőrét. Takarója nem volt, egy szakadt, nikotintól sárgálló rongy volt az egyetlen, ami a hűvös szellőtől óvta Őt.
A terem hatalmas volt, mégis üres. Egyik fala csupa ablak, az üveg sok helyen már kitörött, ezzel utat engedve a hideg, kora tavaszi levegőnek a bejutásra. A plafonon és a falakon végigfutó rézcsövek már öregek voltak, hol itt, hol ott csöppent le egy-egy csepp folyadék a poros, szilánkokkal fedett betonpadlóra. A szoba bejárata egy áttörhetetlen vasajtó volt, melyet csakis kívülről lehetett zárni és nyitni, a fiú legnagyobb bánatára.
Egyetlen társai a járatokban megbúvó rágcsálók voltak, akik éjjel bújtak elő. Csoportot alkottak esténként az ifjú matraca mellett, majd halk cincogásba kezdtek. Vajon miért? Tudták, milyen szenvedést kell kiállnia nap, mint nap? Vagy csupán halk, monoton hangjukkal akarták álomba hívni a fiú meggyötört és kifacsart lelkét?
Yijeong nem gondolkodott ezen. Sőt, hetek óta már semmi sem fordult meg fiatal fejében. Nem foglalkozott a jövőjével, hisz tudta, már nincs sok ideje hátra. Érezte, hogy közeleg a vég, ami egy új valami kezdetét rejtette magában.
- Bassza meg! - Hagyta el a szitokszó cserepes ajkait, miközben egy hirtelen mozdulattal vágott a szemben lévő falhoz egy törmelék darabot. - Bassza meg, bassza meg, bassza meg! - Hangja emelkedett, egészen addig, amíg a roskadozó falak vissza nem verték mély orgánumát. A pokoli csendben még gyenge hangja is a sokszorosára erősödött. Felpattant, mezítelen lába tompa dübögő hangot keltett, ahogy odasietett a hiányos ablakokhoz. Óvatosan kihajolt rajta, lenézve a több emelet magasan lévő szobából. Vékony lábai megremegtek, apró kezeivel a tartó szerkezetbe kapaszkodott. A kilátás egyszerre volt elképesztő és hátborzongató. A lemenő nap sáfránypiros színe lángokba borította a tájat. A romos épületek fekete árnyékot vetettek a kihalt utakra, melyeken lassan már csak az ördögszekerek gurultak át. Ez a kihaltság egyszerre volt megnyugtató és idegölő, főleg Yijeongnak, aki a tiszta égboltra emelte tekintetét.
- Vigyél magaddal! - Nyöszörgés volt, ami elhagyta torkát. Ereje mintha elillant volna, ahogy az épület széléhez ért. - Taníts meg repülni! - nyújtotta magasba sebes ujjait, hátha meg tud kapaszkodni annak a gyönge galambnak a lábában, ami épp fölé szállt le. A fiú hiába nyújtózkodott, hiába kérlelte az állatot, az csak bárgyú tekintettel lépkedett egyre távolabb, mígnem megunva a szenvedését, elröppent. Yijeong ámulva, könnyes szemekkel nézte, ahogy a madár szabadon távozik, hátrahagyva Őt.
Őt, a démonszarvú angyalt, aki a poklok poklát éli át minden kínkeserves nap a magány és félelem kereszttüzében. Húsa lassan teljesen eltűnik csontjairól, felszíni sebei egyre csak mélyebbek lesznek, elfertőződnek. Az egykori csillogás szinte már teljesen kiveszett sötét szemeiből, lelke már csak hálni jár vissza fáradt testébe. Kezdi teljesen feladni a reményt, hogy valaha is érezheti magát szabadnak ezen a bolygón.
Halk, ütemesen tompa hangok csapták meg a fiú fülét; valaki épp felfelé tart a lépcsőkön. Visszalépett a párkányról, leülve a matracra húzta magára azt a vékony leplet, ami eddig a piszkos földön hevert. Szemeit a vasajtóra szegezte, magában számol, mikor kell az idegennek a bejárat elé érnie.
- Három - a hang az egyik sarok felől jött, halk recsegése azt jelezte; bekanyarodott a fiú vendége -, kettő - enyhe halkulás, egy nagy dobbanás; átugrott valamit -, egy. - Lehelte a levegőbe Yijeong, amikor a léptek zaja abbamaradt.
Nem telt bele pár pillanatba, a nehézkes vasajtó csontig hatoló sivítással nyitódott ki, lendületének szele megmozgatta a föld porát.
Egy magas, csapzott hajú férfi lépett be rajta. Izmos, tintával díszített karja a szürke kilincsen pihent, ujjai közt egy pisztolyt szorongatott. Mellkasán feszült a mellény, melyet viselt, sötét nadrágját mész- és sárfoltok tarkították. A nyakában pihenő lánc végén megcsillant egy pár dögcédula. Biztosan katona, gondolta az ifjú, mígnem szemeibe nézett. Azok az ébenfekete íriszek, amik láttán megborzongott... Akarta a férfit. Minden áron csak magának akarta.
Bent rekedt levegőjét kieresztve Yijeong a pólója aljához nyúlt. Megmarkolta azt, majd el nem engedve a Katona tekintetét lassan lehúzta magáról a zavaró anyagot. Oldalra hajította, majd arca elé emelve kezét intett ujjaival a férfinek, hogy menjen közelebb. Bújjon oda, tegye magáévá, használja ki testét majd dobja el úgy, mint a használt rongyot szokás.
A vendég, mint akit megbabonáztak, vaskos ujjaival lehámozta magáról mellényét, majd maga mögé ejtve tett meg lassan pár lépést a fiú felé. Vékony felsőjét egy kézzel kapta le, bakancsát lerúgva oldotta ki övét. Amint a matrac széléhez ért, szinte rávetette magát, maga alá gyűrve a törékeny testet, melynek gazdája engedelmesen húzta fel térdeit, teret adva a Katonának. Ujjait a vékony láncra kulcsolva vetett egy pillantást a belevésett névre, majd közel húzta magához a felé tornyosuló idegent.
- Kyungil... - Szólította meg vendégét, aki a fiú hanglejtését hallva megborzongott. - Tégy, amit akarsz, a testem, s lelkem mind a tiéd - lehelte szavait a forró levegőbe, mely körbelengte őket. Választ már nem kapott, csak két húsos ajkat a sajátjára...
A vágy és a kéj elöntötte a két férfi teljes lényét. Elméjük átláthatatlan ködbe burkolódzott, egyetlen pontot láttak csak mégis kristály tisztán; a másik tekintetét. Az a fénylő pont mutatta nekik az utat ki a sötétségből, melyben egymás tiltott érintését élvezték. Úgy mozogtak, úgy kiáltottak egymás kezei között, mintha nem lett volna holnap. Mintha csak addig éltek volna, míg testük és ajkaik eggyé forrnak. Mint az életet adó levegőért, úgy kaptak egymás után, amint egy pillanatra is elváltak egymástól. Ám küzdelem is volt ez egyben, nem csak holmi együtt lét.
Fog a húsba, köröm a bőrbe mart. Érintéseik helyén fagyoslila foltok jelentek meg, szorításaik elől nem menekülhettek. Hol a Katona, hol az ifjú sebzett háta feszült a mocskos matracnak, mely immár vérben, verítékben és könnyben úszott. A gyenge anyag már nem sokáig volt képes elnyelni két férfi minden rezdülését, már igencsak az utolsókat rúgta, ahogy Yijeong is.
Ő maga lassított, míg partnere tartalékaihoz nyúlva gyorsított a tempón. Nem figyelt az alatta fekvő testre, szemeit összeszorítva markolt a vékony csípőre, ellent tartva saját erejének. Izzadt homlokát a fiú beesett mellkasához nyomva üvöltött föl, ahogy a gyönyör végigcikázott tarkójától egészen ágyékáig, forró nedvével töltve ki a szinte üres testet. Pár pillanatig még az utóhatás mámorát élvezte, majd megnyalva kiszáradt ajkait emelte fel fejét.
A látvány, ami fogadta, nem igazán rendítette meg; az ifjú szájából lágy patakként folyt a piros vér, sápadt bőre foltokkal és sebekkel volt tele, tekintete üres volt, akárcsak a Katona lelke. Mellkasa nem mozgott többé, meleg leheletétől többé már nem borzong meg. Kyungil felkelt a fiúról, majd ruháihoz érve öltötte fel egyenruháját. Mély zsebéből előhúzta a fém dobozkáját, egy szál cigarettát véve ki belőle. Ajkai közé véve gyújtotta meg, mélyen tüdejébe szívva a káros füstöt. Még utoljára végignézett a halott fiún, majd leguggolva mellé tekerte be a sárgálló anyagba. Felállva a vállára kapta, hátra nem nézve lépett ki a fülledt szobából.
- Végre baszki! Azt hittük, sose érsz ide! - pattant le a Hammer tetejéről Ban, széles vigyorral csapva ki a teherautó ajtaját. - Dobd be a többihez, aztán menjünk! - bökött a plató fele hüvelykujjával, majd biccentve egyet sietett is a sofőr ülés felé. Kyungil egy halk morranást követve ejtette el a cigaretta csikkjét, behajítva a fiú testét a többi közé. Hat, nem is, hét másik rongyba burkolt személy feküdt ott, mindegyik hasonló módon végezte, mint Yijeong. - Ember, ez egy rohadt jó nap volt! - taposott a gázba Ban, ahogy meggyőződött arról, mind indulásra készen állnak. - Holnap a főváros mellé megyünk, ott vagy háromszor ennyi Mutáns lesz. - nevetett hangosan, még véres ujjaival a kormányt markolva.
Kyungil csak némán meredt ki az ablakon, dögcéduláját a fogai közt tartva. Még érezte nyakán a fiú ajkait, ujjai között selymes haját, ágyékában azt a bizsergető érzést. Eddig sose tapasztalt ilyet egy Mutánssal való aktus után. Akkor... most mégis mi van vele?
- Tesó, baszod, mi van veled? - Ban agresszív hangja és csontos ökle rántotta őt vissza gondolataiból. Tekintetét a sofőrre kapta, aki felvont szemöldökkel néha rápillantott barátjára. - Te kaptad a legszívósabbat, emlékszel. Yijeong hatalmas dózist kapott anno, senki se érti, hogy húzta ki eddig - ingatta fejét, ráfordulva egy beton útra.
- Más volt, mint az eddigiek. Úgy éreztem, mintha... mintha ő tartott volna a földön. Az érintése olyan volt, mint egy kis hely a galaxisban, ahol még van gravitáció - meredt maga elé Kyungil, próbálva szavakba önteni gondolatait. Ám legnagyobb meglepetésére egy öblös kacaj volt a válasz társától.
- Tuti nem a nyugi-cigidet szívtad el, mielőtt bementél? - ingatta fejét, majd a rádióhoz nyúlt. Benyomva a gombot köszörülte meg tokát. - Vezér az Alfának, minden okés? - nézett oldalsó tükrébe, melyben a mögöttük száguldó Hammert pillantotta meg.
- Alfa a Vezérnek, minden rendb... Bassza meg, Ban! A plató! - A nyugodt hangot egy szitokszó, majd halálra rémült kiáltás váltotta fel. A Vezérben ülő Katonák hátra fordultak, de amit láttak, kicsit sem volt megnyugtató..
Az egyik Mutáns életre kelt. Ráadásul nem is akármelyik.
- Kyungil mi a szar! - taposott a fékbe a sofőr, majd fegyveréhez nyúlva pattant is ki a járműből. Hátraszaladt, ám a nyolc test helyett csak hetet látott. - A rohadt életbe! - csapta fel a plató ajtaját. - Hogy a szarban lehetett még életben, Song! - kelt ki magából Ban, az említett oldalára csörtetve. - Válaszolj, Katona! - csapott fegyverével az ajtóra, ezzel elérve, hogy társa végre rá figyeljen. Ám Kyungil nem őt nézte, hanem a mögötte felbukkanó fiút. Yijeong kinyújtotta kezét, majd egy egyszerű mozdulattal hatolt át a Katona mellkasán, kitépve annak szívét a helyéről. Visszarántva karját hagyta, hogy Ban teste a porba hulljon.
- Velem vagy, vagy ellenem? - emelte sárgán világító szemeit az autóban ülő férfire, míg karján végigfolyt az elesett Katona bársonyos vére. Kyungil nem válaszolt, csak kihajolva az ablakon fordult hátra. Fegyverét elővéve repített egy-egy golyót az Alfa két utasába. - Helyes válasz - húzódott kacér mosoly a Mutáns ajkaira. Nagyra nyitva száját nyelte le egészben a kezében tartott szervet, ujjait megnyalva lépegetett a teherautó vezető üléséhez. Bepattanva csapta be az ajtót, majd beletaposva a gázba hagyták hátra a három halott katonát.
- Kész tragédia vagyok - dőlt hátra Song az ülésben, borzas haját hátratúrva sóhajtott egy nagyot.
- Egy gyönyörű tragédia, aki segíteni fog nekem megvédeni a társaimat, ha még maradtak - nyúlt át Yijeong kettejük között, megszorítva társa combját.
- Segítek, ha ott és akkor kaphatlak meg ahol, és amikor akarom! - jelentette ki határozottan Kyungil, rágyújtva egy újabb cigarettára. A fiú csak felnevetett, majd a már égő szálat elvéve szívott bele.
- Megmondtam; a testem és a lelkem a tied - kacsintott a Katonára, majd előre fordulva hajtottak bele a sötét és rideg éjszakába, immáron egy csapatként.
