Apró segítség (YoonMin) (16+-morbid)

Sziasztok~ Igazából egy NamJint akartam hozni már egy hete, de szerintem azt a ficit többször kezdtem újra, mint ahányszor levegőt veszek egy nap... Úgyhogy inkább sorozatoztam, míg nem ez a szösszenet pattant ki a fejemből. Jó olvasást mindenkinek! ((Törött lelkekért és rémálmokért nem vállalok felelősséget!))
(((Dominika, olvasd szeretettel! <3)))


Banda: BTS
Korhatár: 16+
Szereplők: Jimin, Yoongi (Suga)
Műfaj: Horror (?)
Figyelmeztetés: Szereplők halála, morbidság
Ihlet: *Sötét lelkem egy darabja* American Horror Story

  "Szüntelen dobogás, csapkodás, kiabálás töltötte be a tanyasi házat még ezekben a késői órákban is. Szerencse, hogy a legközelebbi szomszéd is csak kilométerekre volt, különben már rég kihívták volna a rendőrséget csendháborításért. A zajt csak erősítette a házikó fából készült szerkezete, mely még a légy zümmögését is tisztán hallhatóvá növelte." 

  Egy család élt itt, pontosabban két fél. A nő egy életerős, tizenhat éves fiúval szerepelt a kapcsolatban, míg a férfi egy gyenge, törékeny, hét esztendős fiúcskát hozott el első házasságából. Közös elhatározás volt az elszigetelődés, mindkét félnek elege volt a belvárosi forgatagból. A gyerekeknek nem volt túl sok beleszólása, vakon követték szüleik akaratát, mást úgy sem tudtak csinálni. Az első fél év nyugalommal telt, harmóniában, mindenki segítette a másikat. A fiúk is egyre inkább kezdtek testvérként tekinteni a másikra; nem, mint barátok éltek egy szobában. A szülők már terveztek egy közös gyermeket, ám nem sokkal a teljes berendezkedés után furcsa dolog történt.

  Az asszony elhidegült urától, nem találták többé a közös hangot. Eltűnt arcáról az a meleg mosoly, ami minden nap rajta pihent. Elhagyta bőrét a színe, folyton sápadt volt, melyet sminkel próbált leplezni, ám a kisebbik fiú így is átlátott a szitán.

  Egyik délelőtt, miközben a nő épp valami ételt próbált összehozni ebédre, az aprócska fiú odaállt mellé. Alig érte fel a pultot, így lábujjhegyre állva nézte meg, mit is készít mostoha anyja. Egy hatalmas kést forgatva ujjai közt nézte a vágódeszkán elterülő, véres húsdarabot. A pöttöm nem akart megszólalni, így tekintete neki is a húsra tévedt. Gyermek létére egyből elindult a fantáziája...
  Dobogni látta a vaskos szeletet, mintha a szív még mindig irányítaná. Elképzelte, ahogy leválasztják az állat csontjáról, miután már kivéreztették a jószágot. Miután minden ehető résztől megfosztották a példányt, leakasztották a kampóról és egy hatalmas csapással levágták a fejét. Senki nem kapta el a még hússal és bőrrel fedett koponyát, így az szép lassan kigördült a fő útra, ami a házuk melletti pajta előtt nyúlt el. Annak közepén állt meg, az alja pörkölődni kezdett a forró aszfalttól. Ekkor hangos duda szó hallatszott, egy kamion volt a tulajdonosa. Csak jött és jött, elképesztő sebességgel. A sofőr nem figyelt oda, telibe ráhajtott az állat fejére, ami recsegve loccsant szét...
  Elmélkedéséből az zökkentette ki, hogy a nő egy gyors mozdulattal a húsdarabba vágta a kést, amit csak az alatta lévő fa deszka állított meg.
  - Mit szeretnél, Jimin-ah? - Nézett le az asszony a fiúcskára goromba tekintettel, csak hangjában próbálta elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Mint megtudtuk, Jimin, gyorsan elkapta tekintetét a nyers ételről, majd felnézett a nőre. Nyelt egy aprót, majd megrázta fejét.
  - Yoon... Yoongi hyung hol van? - Kérdezte halkan, remegő hanggal. Az asszony sóhajtva fordult előre, kihúzta a kést a deszkából, majd nekilátott a darabolásnak.
  - Jó lenne, ha megtanulnál önálló lenni. Nem kell mindig a fiam társaságát keresned. Nőj fel végre, Yoonginak sincs rád mindig ideje. - Mondta keményen, hűvösen. Jimin megszeppent, szinte a sírás szélén volt.
  - De omma... - Szipogott egyet párás tekintettel.
  - Nem vagyok az ommád! Mars a szobádba, dolgom van! - Emelte meg hangját az asszony, mire az apró fiúcskából kitört a sírás. Sarkon fordulva futott ki a konyhából, majd a házból is, meg nem állt, míg a pajtához nem ért. Besurrant annak két léce között, majd kikerülve az állatokat ért el a nagy, fehér létrához. Megtörölte szemeit, majd halkan pityeregve mászott fel a pajta emelvényére, ahol a szénabálákat szokás tartani. Leült az egyik ilyen bála takarásába, felhúzta térdeit, majd lehajtott fejjel kezdett hangosan sírni. Nem a szobájába ment, hisz akkor a nő könnyen rátalált volna, azt pedig nem akarta.
  Lassan egy kellemes hang csapta meg a fülét, ami mindig menedéket jelentett neki.
  - Jimin-ah. - Jelent meg mostoha bátyja feje a létra tetejéről. Gyorsan felmászott, majd leülve a síró gyermek mellé simította meg fejét. Jimin azonnal ölébe mászott, apró karjaival átölelte Yoongit és most már annak nyakába szipogott. - Css, ne sírj, pöttöm. Itt vagyok. - Mondta lágy, simogató hangon, míg szorosan átölelve öccsét dőlt egyik oldalról a másikra.- Biztonságban vagy, nem bánthat senki. - Nyomott puszit kipirult arcára, majd hátát cirógatva próbálta csitítani a fiúcskát.
  - Te legalább szeretsz, hyung. - Motyogta Jimin, mikor már kezdett megnyugodni. Az idősebb letörölte annak könnyeit, majd egy kis mosollyal ajándékozta meg.
  - Téged ki nem szeret, pöttöm? - Simított ki egy kis tincset a kisírt szemek elől.
  - Omma. - Szipogott egy újabbat. Yoongi erre sóhajtott egy nagyot, majd hátranyúlva húzta elő gitárját az egyik bála mögül, amit óvatosan ölébe is vett, közrefogva Jimint.
  - Ommának most nehéz időszaka van, majd beszélek vele, rendben? - Mosolygott le a gyermekre, míg az szemeit törölgetve bólogatott. - Na énekeljünk egy kicsit, attól mindig felvidulsz. - Kezdett lassan játszani a hangszeren, míg a fiúcska halkan énekelni kezdett. Ezek a pillanatok mindig megmelengették az idősebb szívét. Tudta, van valaki, aki felnéz rá és tiszta szívéből szereti. És Yoonginak is volt valaki, akit megvédhet, akiért kiállhat, vagy akit megszeretgethet. Ha már vele ezt nem tették meg kiskorában...

  Este, mikor már a kis Jimin az igazak álmát aludta, Yoongi vette a bátorságot, és leült, az épp a teraszon teát szürcsölgető anyja mellé. A nőn látszott, hogy nem teljesen van itt. A fiú még utoljára átfogalmazta magában mondanivalóját, majd megszólalt.
  - Omma, kérdezhetek valamit? - Pillantott szülőanyja felé. Az asszony biccentett egyet, majd csiga lassúsággal fordította fejét gyermeke felé.
  - Mi történt köztetek? Egy ideje nem vagytok önmagatok. Se te, se Jiseok. - Említette meg mostohaapját. - A mi nap is, Jimin sírva mondta, hogy nem szereted. Pedig eddig bármit megadtál volna azért, hogy legyen kit kényeztetned. - Hangjában a szemrehányás jelei mutatkoztak, de anyja reakciójából, vagyis; annak hiányából ítélve nem foglalkoztatta a dolog.
  - Yoongi... én nem ebbe az emberbe szerettem bele. Jiseok fordult ki magából. Mindenféle cafkát hoz haza, mikor én elmegyek itthonról. Elvileg csak a munkájához tartoznak, de én nem hiszem el. Biztos mindegyiket megfekteti, rájuk szórja el a megtakarított pénzünket. - Fordult vissza a kert felé fejével, míg kemény hangon ócsárolta férjét. Lassan megemelte a bögrét, de mielőtt még beleivott volna, egy utolsó mondatot intézett fia felé. - Menj fel, aludd ki magad, én megvárom őt. - Veszett el tekintete a sötét tájban, míg bögréjét megdöntve kortyolt párat a meleg kamilla teából. Yoongi fejet hajtva állt fel a székről, majd felsietett a Jiminnel közös szobájukba. Halkan lefeküdt ágyára, majd szemeit lehunyva próbálta feldolgozni az anyjától hallottakat.

***

  Teltek-múltak a napok, de a helyzet változatlan volt. Napközben Yoongi a távoli iskolában volt, Jimin otthon maradva segített apjának a kertben, majd az asszony távozása után a szobájában kezdett játszani. 

  Minden, amit az anya mondott, igaz volt. Jiseok megvárta, míg felesége tisztes távolságba került, majd egy gyors telefonhívás után már egy másik nő állt a küszöbön. Ám mindig más és más kéz kopogtatott a hófehérre festett faajtón. Egyszer alacsony és barna, máskor magas és fekete, esetleg hullámos hajú szemüveges. Ám volt bennük egy közös: a kis Jimin mindegyiküket látta, amint beléptek a házba, hallotta, ahogy magassarkújuk kopogása elhalkult és érezte, a bennük felmerülő kétséget. Nem is feleslegesen, ugyanis a fiú eddig egy nőt nem látott távozni a saját lábán.

  A nagy veszekedés délelőttjén sem történt máshogy. Anyuka el, hívás indít, kopogás hallatszik. Most egy közép termetű, szép mosolyú fiatal lány lépett be a tanyasi házba. Jiminben mostanra felmerült a kérdés, mi folyik itt szinte minden nap, két szinttel a szobája alatt. Minden bátorságát összeszedve lopakodott a lépcső tetejére, ahol meghúzva magát nézte, hogyan is engedi előre apja a lányt, nyitja ki előtte az ajtót és tessékeli le a pincébe vezető lépcsősoron. Halkan, nehogy egy léc is megnyikorduljon csekély súlya alatt, leosont az ajtó elé, ahol azonban megtorpant. Szíve a torkában dobogott, arca kipirult, levegővétele szaporább lett. Ám nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. A tudat, hogy ismeretlen vizekre evez, hogy talán valami rosszaságon kapja apját, egy olyan adrenalin löketet adott neki, amit nehéz volt egy ilyen kis gyermeknek magában elnyomnia. 
  Kezét lassan a kilincsgombra tette, majd beljebb nyitva az ajtót tette lábát a második lépcsőfokra, ahonnan visszafordulva halkan becsukta a zsanérokon csüngő fadarabot. Ezután, megkapaszkodva a korlátban kezdett lefelé haladni, persze a lehető legcsendesebben. Alig lépett párat, orrát a tisztító szer és a formaldehid csípős, maró szaga csapta meg. Ismerte ezeket az aromákat, hisz sokszor találkozott velük, mikor apjával ment be a munkahelyére, a belvárosi hullaházba. 
  Ám itt sokkalta nagyobb dózisról lehetett szó, ugyanis kénytelen volt apró kezével eltakarni fél arcát, nehogy fuldokolni kezdjen. Erőt véve magán baktatott le a lépcső aljára, ahonnan már hangfoszlányokat is fel vélt fedezni. Buksiját felemelte a földről, majd körbenézve ámult el a látványon. Polcok és szekrények tömkelege helyezkedett el a kicsinynek nem mondható, téglafalú, földes talajú szobában. Egyik sem volt üres, mindegyiken volt valami. Ám a félhomály miatt nehezen tudta kivenni, mik is azok, így lábujjhegyen közelebb merészkedett az egyik közeli fémszekrényhez. Megállva előtte kezdte szemügyre venni az oda kihelyezett tárgyakat: vízzel teli üvegek, melyekben valami felismerhetetlen dolog úszkált, régi, orvosi eszközök, géz és sok más furcsaság, melyeknek értelmére Jimin nem tudott rájönni. De nem is próbált, hiszen ezek mind olyan dolgok, amikhez neki nem is kell értenie. Végigsimított az egyik üvegen, melyről egy emberes adag port és mocskot szedett le. Tenyerét a pólójába törölte, majd óvatosan levette a hatalmas, színültig teletöltött üveget. Nehéz volt, így gyorsan lerakta a földre, nehogy elejtse és összetörje. El nem engedve a falát ült le török ülésbe, majd apró kezeivel elkezdte megtörölni az üveg külsejét, hogy lássa, mi is van benne. 
  Eközben a hangok egyre furcsábbak lettek. Eleinte csak halk beszédet hallott, majd hangos lélegzet vételeket, de most... apja dúdolt valami egyszerű dalocskát, amely alapját egy folytonos nyikorgó hang adta. Pont olyan, mint mikor télen fűrészelték ki a vékonyabb fákat a fűtés érdekében. Ám a zaj ellenére, Jimin felismerte a dallamot. Az apja mindig ezt énekelte neki, mikor kiskorában nem tudott elaludni. Az emlékre egy kedves mosoly költözött a fiúcska ajkaira. 
  Lassan sikerült megtisztítania az üveget, így szemügyre tudta venni annak tartalmát. Eleinte hunyorogva nézte, ugyanis túl sötét volt ahhoz, hogy jól ki tudja venni a dolgokat. Ám pár dolgot így is szemügyre tudott venni. 
  Egy gömb szerű, húsos dolog úszkált a vegyszeres vízben. Valami háló szerűség vette körül. Nem is háló... sok vékony szál, ha jól látta, sötétbarnák. Nem nagyon ügyködött ennek kitalálásán, tovább nézegette a dolgot. A közepén volt két bemélyedés, mintha kivájtak volna belőle egy pár barack méretű darabot. Lentebb, egy kiálló részt fedezett fel, melynek alsó részén két apró lyuk volt látható. Biztos ezeknél fogva akasztották fel, gondolta a fiúcska. Tekintete még lejjebb tévedett, ahol is egy újabb rést vélt felfedezni. Ovális alakú volt, két végéből egy-egy mély vágást ejtettek, egészen a fonalak kezdetéig...
  Jimin megunta a játszadozást, csak egy furcsa labda, gondolta, majd ügyesen visszapakolta az üveget a helyére. Kezeiről lesöpörte a vastag koszréteget, majd ajkába harapva kutakodott tovább a furcsábbnál furcsább tárgyak között. Egy kalapács, egy fecskendő, sok vegyszeres üvegcse és egy egy átlátszó boros üveg, mely félig még telve volt. A fiú megnyalta ajkát, hisz egy-két kortyot mindig kapott édesapjától, főleg, ha saját készítésű volt a nedű. Levette a palackot, majd a mellette levő pohárkába töltött egy kis adagot. Elég nehezen jött ki a bor, nagyon sűrűnek tűnt, és enyhén vasas illata volt. Biztos régi, gondolta, akkor még finomabb. Miután kiöntött egy kortynyit, lerakva az üveget döntötte meg a poharat.
  A folyadék lomhán kúszott végig a csésze falán, egyenesen a fiú szájába folyva. A megszokott alkoholos, enyhén szőlős zamat helyett egy különös, vasas, keserű ízű nedű csorgott le a gyermek torkán, ami nem nyerte el tetszését. Arcizmai fintorba rándultak, szemei összeszorultak, gyomra bucskázott egyet. Apa vajon miért tart itt romlott bort...? - fordult meg a kérdés aprócska fejében, miközben a poharat lerakta az egyik vörös festékes fűrész mellé...
  Karjába törölte száját, melynek csücskében még pár csepp bor rakoncátlankodott. Megrázva fejét sietett tovább, hátha lát más érdekességet. A szomszéd szobában a hangok nem tompultak, csak megváltoztak. A dúdolás és nyikorgás helyett most már tocsogás, fröcskölés és sistergés hangja töltötte be az alaksori helyiségeket, ám ez a picurt egy percig sem aggasztotta. 
  Az egyik sarokban egy régi, kopott zöld sámlit talált, melyen egy kendővel letakart tárgy helyezkedett el. Lábujjhegyen közelebb férkőzött, majd óvatosan megemelte a piszkosfehér anyagot. Egy mosoly kíséretében a teljes alakot felfedte, ami nem volt más, mint egy játékmackó. A bőre sárgás volt, fekete szemeivel Micimackóra hasonlított. Apró kacsóival kézbe is vette a medvét, és megforgatta, hogy minden részét szemügyre vehesse. A varrások nagyon mélyek voltak, de pár helyen még így is rendetlenül kapcsolódott két testrész. A tapintása viszont különös volt... Hideg, mégis eszméletlenül selymes. Lehunyva szemeit, magához ölelte a játékot, és teljesen olyan érzete volt, mintha egyik játszópajtását ölelte volna magához, esetleg mostoha anyját. Orrával is megsimította a maci buksiját, de el is kapta fejét, hiszen az állatka bűzlött a formaldehidtől és az ecettől. Gyorsan vissza is rakta a helyére a medvét, majd be is fedte a piszkos lepellel. 
  Már eleget látott, így fogta magát, és amilyen halkan jött, olyan csendben távozott is a pincéből. Az ajtóból még gyorsan visszapillantott, így pont meglátta, ahogy édesapja egy hatalmas darab húst darabolt fel a szomszéd szobában. De az állatnak nem volt szőre, bundája, csupaszon feküdt a kis asztalon. Akárhogy nézte, nem tudott rájönni, milyen állattal is foglalatoskodott édesapja, de abban biztos volt, hogy olyan volt a bőre, mint a sajátja...
  Fejét törve sétált fel a szobájába, ahol az ágyára ülve merengett el a dolgokon, de nem jutott semmire. Az apja délutáni elfoglaltsága továbbra is rejtély maradt számára...

  Pár órával később kulcszörgés hallatszott, majd dobogás, végül kivágódott a gyerekszoba ajtaja és egy vigyorgó Yoongi esett be rajta. Felkapta kisöccsét, majd magához szorítva pörgött vele egyet. Jimin ezt persze élvezte, a nagyobbik nyakába kapaszkodva sikongatott jó kedvében. Tőlük zengett a ház, de nem zavartatták magukat. Végül az idősebb háttal ledőlt a nagy ágyba és a pöttöm arcát puszilgatva szorongatta meg kicsit.
  - Hyuuung, elég már, összenyálazol! - Nyafogott kacagva, míg kis kezeivel próbálta távol tartani Yoongi arcát a sajátjától. Kevés sikere volt, de nem is kellett sokáig küzdenie, ugyanis hyungja hamar elfáradt, szétterítve karjait nyúlt el a puha matracon.
  - Elfáradtam. - Pihegett mosolyogva, félig lehunyt szemekkel, majd megrázva fejét pillantott, az időközben törökülésben pihenő donsaengjére. - Hiányoztál ám, picur. - Borzolta össze a szőkés hajú fiúcskát, aki nevetve csapkodta össze Yoongi elkalandozott mancsát. 
  - Te is nekem, hyung. - Kúszott közelebb a testvéréhez, majd egy cuppanós puszit nyomva annak arcára kezdte kérdezgetni őt a napjáról, hisz szerette hallgatni mostohája mély, nyugtató hangját.

***

  Nem telik el csendben egy másodperc sem, valaki valamivel állandóan zajong. Az óra jócskán elütötte már az éjfélt is, de a két szülő hatalmas hangerővel szidja és ócsárolja a másikat. Hol az asszony vagdos tányérokat a földhöz, esetleg férjéhez, hol az úr döntögeti fel a bútorokat szerte a földszinten. Csoda, hogy még nem került sor testi sértésre. 

  A két fiú eközben odafönt húzta meg magát, csendben, nehogy a felnőttek még velük is kiabálni tudjanak. Jimint sokkal rosszabbul érintette az a veszekedés, mint bátyát. Yoongi, hogy kizárja a felszűrődő hangokat, ölébe véve öccsét olvasott neki az egyik könyvből, amit a kisebbik szeretett. De hiába a kedves kisegér, a kíváncsi béka és a segítőkész ember, a pöttöm nem tudta elterelni figyelmét a civakodásról. Nagy szemekkel nézett fel a hangos olvasóra. 

  - Egész este veszekedni fognak? - szipogott egyet, mire az idősebb összecsukva a könyvet kezdte csitítgatni és ringatni testvérét.

  - Dehogyis, Jimin-ah, ne gondolj ilyen butaságokra. Ommáék csak egy kicsit... vitatkoznak, de nemsoká abbahagyják, rendben? Megígérem. - Küldött egy biztató mosolyt a kisfiúnak, ki egy aprót biccentett. Kimászott a biztonságot nyújtó karok közül, majd felállva vett egy nagy levegőt.

  - Lemegyek, hátha előttem nem fognak veszekedni. - Törölte meg orrát, mire Yoongi azonnal megragadta csuklóját.

  - Ne menj le, kérlek. Hívom a rendőr bácsikat, jó? Ki tudja, hogyan reagálnának most rád. - Próbálta visszafogni elszánt öccsét, de ő csak megrázta fejét.

  - Bízz bennem, hyung, oké? - Emelte fel mosolyogva kisujját, mire bátyja egy lemondó sóhaj kíséretében fűzte össze sajátjával.

  - De óvatosan. És siess vissza. - Puszilta meg, mire Jimin enyhén meghajolva lopódzott ki az ajtón, majd baktatott le a kiabáló szülők közé. Ő eközben elővette mobilját és a vésztárcsázót használve értesítette a hatóságokat a földszinten folyó eseményekről.

  Örökkévalóságig tartó percek után is lehetett hallani a lentről felszűrődő üvöltéseket és csapkodásokat. Yoongi már nagyon gondolkozott azon, hogy lemegy és ő maga vet véget ennek most már. Akár így, akár úgy. 

  El is határozta, hogy lemegy, ám ekkor furcsa hangok csapták meg fülét. Anyja sikított egyet, majd egy halk puffanás szűrődött át az apa üvöltésén keresztül.

  - Jimin, ne! - Értette meg nagy nehezen az artikulátlan üvöltést. Fémes csattanás, fuldokló nyöszörgés, majd megannyi szusszanás és szúrás hang. Yoonginak nem kellett több, felpattanva rohant le a lépcsőn. Bokája egyszer meg is bicsaklott, de ez nem hátráltatta a fiút a konyhába jutásban. Ekkor már az ablakokon piros és kék fény szűrődött be, és sziréna hangjától visszhangzott a ház. 

  Yoongit futásában a két ajtófélfa állította meg, melyekbe megkapaszkodva nézett körbe a hurrikán látta konyhában. Az összetörött tányérok és poharak tetején feküdt anyja és mostoha apja. 

  A nő egykor kecses és hófehér nyakán most egy mély vágás díszelgett, melyből a szüntelenül csorgó vér vörösre festette a kis virágos ruhát és a tiszta márványpadlót. A férfi hátán feküdt, nyaka kibicsaklott, szája széle kicsit felrepedt. Szemei kifordultak, szája tátva maradt. A mellkasa jobban hasonlított egy szitára, mint egy kigyúrt férfi felső testére. Megannyi mély, késsel vájt lyuk díszítette a testrészt, melyekből egy eltalálta a szívét. A kés még mindig abban a nyílásban volt, nem mozdult. Az eszköz markolata azonban gazdája kezében volt. Ott guggolt a test mellett, lihegve szuggerálva a pengét. Egy kisebb szusszanás után felállt, kihúzva a gyilkos fegyvert helyéről. Egy nagy vigyorral fordult az összetört, zokogás szélén álló ifjú felé.

  - Nézd, Yoongi hyung. Már nem veszekednek többet. Örülsz nekem, ugye? - Mosolygott fel bátyjára, miközben a késsel kezében elindult a ledermedt fiú felé. Ekkor dörömbölés hallatszott, majd nagy csapódás. 

  - Fel a kezeket, tedd le a kést! - Kiabáltak az egyenruhás rendőrök, pisztolyokat emelve a kisgyermekre. Hátán ott volt a célkereszt. De Jimin csak tovább gyalogolt bátyja felé. - Nem hallottad? Dobd el a fegyvert! - Szólították fel újra a fiatalt. A pöttöm felemelte karjait, hogy nekifutásból Yoongi nyakába vesse magát, ám a hatalmas dörrenések ezt megakadályozták. 

  - Ne! - Zokogott fel az idősebb gyermek, miközben térdre borulva szorította magához öccse zuhanó törékeny, vérben úszó, haldokló testét, míg kezeit benedvesítették a sós könnyek, és a nyílásokból szivárgó, pulzáló vér...