Első, egyben utolsó (HunHan)

Sziasztok! ^^ Mostanában nem volt ötletem írni, de most hoztam egy eléggé hosszúra sikeredett ficit, amit nagyon imádtam írni. Remélem, nektek is tetszeni fog. Jó olvasást mindenkinek! :)
(( A videó, amit majd ihletként feltüntetve fogtok látni, esküszöm, megríkatott. Megértve az üzenetet, elhatároztam, hogy én ezt bizony feldolgozom, méghozzá az egyik kedvenc párosommal ;) ))

Banda: EXO
Korhatár: -
Szereplők: Sehun, Luhan
Műfaj: Fantasy
Figyelmeztetés: Szereplő halála
Ihlet: The life of death

  Porból leszünk, azzá is válunk. Ezt nem mi irányítjuk, nem mi akartuk így. Nálunknál sokkal nagyobb vezérek irányítják ezt a körforgást.
  Ketten vannak: két különböző diktátor, saját törvényekkel, saját észjárással, önálló döntésekkel. Egyikük teremt, másikuk pusztít.   Fehér és fekete, meleg és hideg, gyönyörű és visszataszító. Semmiben sem egyformák, talán egy dologban: a kezükben vagyunk mi, emberek és minden más, mi e világon található.
  A két vezér az Élet és a Halál. Míg az előbbi egy kecses, szemkápráztató, harcias nő képében jelenik meg, addig az utóbbi egy komor, csúnya és zsarnokoskodó férfire hasonlít.
  Az emberek csak az Életet szerették, őt dicsőítették, míg a Halált egyenesen gyűlölték, féltek tőle. Alattomos volt, mindenféle jel nélkül jelent meg és ragadta el az életerőt. Érintéssel ölt: bármi, melyhez hideg ujjai hozzáértek - legyen az ember, állat vagy növény -, kihűlt és megszűnt létezni. 
  De, e két vezér is megöregszik, akaratuk gyengül, erejük lassan szétfoszlik. Utódokra volt szükségük. Nemsokára két, életerős ifjú látott napvilágot.

  Az Élet gyermeke, Lu Han, és a Halál gyermeke, Oh Sehun. A szülők büszkék voltak a fiúkra, de nem engedték össze őket. Nem akarták, hogy összebarátkozzanak, hiszen... az Élet és a Halál közti ellentétnek fent kell maradnia. Örökre.

***

  Teltek, múltak az évek, a világgal együtt öregedtek a szülők és nőttek, erősödtek az ifjak. Luhan volt az idősebb, de gyermekes arcvonásai miatt könnyedén letagadhatott volna pár évet a korából. Haja tejfehér volt, bőre, mint a porcelánbabáké. Szinte mindig vörös ajkai és sötétbarna szemei egyből megragadták a figyelmünket, ha egy pillantást is vetettünk a fiúra. Az a kedves mosoly mindig ott bujkált ajkain, hangja csilingelő volt, főleg ha kacagni kezdett. Ilyenkor kinyíltak körülötte a virágok, a szomorú ember is boldog lett, mindenki felvidult. 
  Oh Sehun a szöges ellentéte volt. Haja ében fekete, bőre sötétebb, ajkai kicsik, kemények. Minden tulajdonságát apjától örökölte: cél nélkül bolyong a világban, ha kedve tartja érintéssel ellopja az életerőt mindenből, és még bűntudata sincs utánuk. Lélekrabló, mondjuk ki. Nem nagyon szeret emberek közé menni, ők neki túl bonyolultak. Hol sírnak, hol nevetnek, hol gyűlölnek, hol szeretnek. A fiúnak nem voltak érzései, feleslegesnek tartotta őket. Mondhatni, vegetatív életmódot élt: táplálkozott, aludt és ölt. Ezek a tevékenységek foglaltak helyet Oh Sehun mókuskerekében. 
  Ellenben Luhan... Érett férfi létére anyja lírai lelkét örökölte, mely romantikus oldalában jelent meg. Igaz, a gyermek ajkait és testét még nem mocskolták be, de mindent tudott, melyet az ő korában illik észben tartani. Örömmel segített az embereknek megtalálni a boldogságot, ha már magának még nem találta meg azt a bizonyos nagy Ő-t. De ez nem sokáig volt már így...

***

  A fiúk születése után nagyjából húsz év múlva az Élet és a Halál végképp legyengültek, minden hatalmukat átruházták utódjaikra, míg saját maguk a nyugalom szigetére menekültek, az Atlanti-óceán egyik eldugott szegletébe. 
  A fiatal örökösök ott folytatták munkájukat, ahol elődjeik abbahagyták. Luhan újabb és újabb gyermekekkel áldotta meg az édesanyákat, míg Sehun ezzel egy időben magába szipolyozta az olykor még életerős lelkeket. Ám a fiúk továbbra sem tudtak a másikról jóformán semmit, csak annyit, hogy "a másik világ leszármazottja", ahogy nevelőjük szokta volt mondogatni. 
  Az Élet gyermeke az emberek között élt, mintha ő is egy lenne közülük. Sok barátja volt, de csak kevesen tudták, ki is ő valójában. Bambi - ahogy kortársai hívták -, élénk és pörgő egyéniség volt. Sokszor ő volt a központban, de nem nagyon érdekelte a reflektor, inkább a csendes helyek híve volt. Szeretett csak úgy, céltalanul sétálgatni az erdőkben, mezőkön. Ez neki megnyugvást okozott, ebben lelte örömét. Egy ilyen kiruccanás közben találkozott a Halál gyermekével is...

  A Nap hét ágra sütött, tikkasztó hőség jellemezte azokat a kora délutáni órákat. Ilyenkor szinte mindenki otthon üldögélt a kanapén vagy a kényelmes karosszékben és a jól megérdemelt sziesztába kezdett. De Luhan nem így tett. Magára öltve hófehér öltözékét, egy kiadós sétába vetette magát, az ilyenkor hűsnek számító erdő lombjai alatt. Egyedül volt, csak ő és a gondolatai. Csak barangolt egyik árnyékfoltról a másikra, míg meg nem pillantott egy kis forrást, melynek vize játékosan csillogott az odavetülő napsugaraktól. A fiú arcára egy gyermeki mosoly költözött, odasietve guggolt le a kicsiny patak mellé. Kezeit összetette, a kibuggyanó víz alá tartva készült inni a hűs nedűből. 
  Eközben Sehun - mint általában -, a lombosok járatlan ösvényeit átszelve keresett újabb és újabb ellopható lelkeket. Mikor szeme elé került egy nyúl, esetleg egy kisebb róka, halkan mögé osont és megsimítva sűrű bundájukat, örökre a másvilágra száműzte őket. Arca közben mindvégig komor volt, mint egy gépé, aki csak a belé táplált utasításoknak megfelelően cselekszik. Száját egy fekete, koponya mintával díszített maszk takarta, ezzel még hátborzongatóbb látványt nyújtva. Különös hangokat hallott meg, így elindult a zajok forrása felé, mikor is megpillantotta őt... az Élet gyermekét, ki zavartalanul kortyolgatott a hűs vízből. Sehun közelíteni kezdett hozzá, természetesen hátulról. Kezét lassan kinyújtotta, mint ahogy máskor is tenni szokta. Már csak pár lépés kellett volna, mikor megtorpant. Nem ment tovább, mintha lábai földbe gyökereztek volna. 
  A bokorból egy madárka röppent fel, ezzel figyelmeztetve Luhant a közelgő veszélyre. Az idősebb gyermek felemelte fejét, majd hátra fordulva fonta össze tekintetét a sötét Lélektolvajjal. Sehun, mintha összerezzent volna. Életében először érzelmeket lehetett látni az arcán: kétséget és ámulatot. Kétségbe esett, hiszen nem tudta volna megölni azt az ártatlan teremtést. És ámulatot, hiszen a fiú látványa megbabonázta. Tejfehér haja és bőre, nagy, gesztenye-szemei és vérvörös ajkai... ezek mind-mind lenyűgözték az ifjút. Szíve, mintha gyorsabban kezdett volna dobogni, ennek hatására érezte, ahogy egyre több és több vér jut el teste különböző részeibe. Bambi csak guggolt ott, nagyokat pislogva a maszkos személyre. Félt, de megtanulta nem közhírré tenni, mik is játszódnak le benne.
  Másodpercekig csak némán fürödtek a másik tekintetében, mikor is az idősebb mozdult először. Lassan testével is az idegen felé fordult, majd térdeire támaszkodva egyenesedett fel. Csak ekkorra lehetett látni, hogy egy kicsivel alacsonyabb, mint a Lélektolvaj. Egy halvány, alig látható mosoly jelent meg arcán, ami Sehunt megrémítette. Még sosem mosolyogtak rá, apja is mindig a legnagyobb szigorral nevelgette egy szem fiát. Nem tetszését kinyilvánítva egy kicsit hátrébb is lépett, és szemeit kicsit összeszűkítette. 
  A szőkeség lebiccentette fejét, majd ezt követően tisztelettudóan meghajolt az idegen előtt.
  - Luhan, az Élet gyermeke. Örvendek a találkozásnak. - mondta halkan, kimért hangszínnel. Ezek szerint tudta látogatója kilétét. Felegyenesedve nézett vissza újból az őt fürkésző, szinte fekete szempárba. A fiatalabb szintúgy meghajtotta magát és bemutatkozott.
  - Oh Sehun, a Halál gyermeke. - szólalt meg mély, libabőrt okozó hangon. Hamar felvette eredeti testhelyzetét, és immár semleges tekintettel figyelte a fehérség minden rezdülését. - Mi járatban erre? Úgy tudtam, önnek az emberek közt a helye. - a megszólítás szokatlan volt a csekély korkülönbség miatt, de nem érezte azt, hogy megengedhetné magának a barátibb formát. Kérdésére Luhan csak féloldalas mosolyra húzva ajkait emelte fejére az eddig lelapított kapucnit.
  - Néha az emberek társaságát is meg lehet elégelni. Kell a magány és a természet. - rántott hanyagul vállat, majd leguggolt az egyik, épp bimbózó rózsa mellé. - Sok minden jobb itt, mint a lélegző és beszélő humanoidok között. - ült egy fáradt mosoly ajkaira. - Itt minden lassú, mindennek van elég ideje növekedni és megszépülni. - simított végig a rózsa bimbóján, mire a virág azonnal kinyílt, ontva magából a mennyei illatot. - Az ember mindent azonnal akar, önző, csak hajszol de nem talál... - halkult el a végére. Sehun megértette, miről is beszél pontosan az idősebb, de nem értett vele egyet.
  - Az élet rövid, nincs időnk várakozni a semmire. - indult meg a frissen nyílt növény felé. - Ha nem vagyunk elsők, vagy elég fürgék, könnyen kimúlhatunk. - térdepelt Luhannal szembe. Maszkját lejjebb húzva hajolt a rózsa fölé, majd rálehelt annak piros szirmaira. A virág elfeketedett, kiszáradt; egyszóval elpusztult. A koponyás anyagot ismét arca elé igazította, majd a fiú hatalmas szemeibe nézett. - Az élet a versenyről szól. Semmi másról. - állt fel hirtelen, majd hátrálni kezdett, tartva a szemkontaktust a még mindig talajszinten levő gyermekkel. Pár lépés után kontúrja halványulni kezdett, míg végleg el nem tűnt Luhan látóköréből.
  Az Élet utódja nem tudta mire vélni Sehun viselkedését, anyjától hallva nem ilyennek képzelte. Jobban meg akarta ismerni a fiút, így felpattanva indult meg a köddé vált Lélektolvaj irányába. Ám nem ment semmire, az erdő szélén kötött ki, a beton út mellett.
  - Az élet a versenyről szól... - suttogta maga elé az előbb hallott szavakat. Arcát az ég felé emelte, melyen egy fényes csillag húzott keresztül, ami a napsütés ellenére is látszódott. - Ez tényleg így van, omma? - kérdezte, szinte csak magától. Az anyja nem erre tanította. Ekkor értette meg: Az Élet és a Halál felfogása teljesen más. Egyik csak a pozitívumokra koncentrál, míg a másik mindennek az árnyoldalát nagyítja fel a sokszorosára. 
  De nem értette, miért jó ez. Sajnos, később sem tudta kideríteni... 
  Teltek-múltak a napok, a föld tovább forgott, mindenki élte a maga életét. A két gyermek azóta nem találkozott, ám egy szeles napon újra egymásba botlottak. Luhan a városban volt, az egyik népszerű kávézóban ült barátai társaságában. Nevetgéltek, vidáman töltötték el idejüket. Bambi ép belekortyolt a forró cappuchinoba, mikor egy alacsony, rozsdabarna hajú fiú oldalba lökte.
  - Te, hyung. Úgy látom, van egy hódolód. - suttogta vigyorogva az idősebb fülébe, aki értetlen tekintettel fordult a srác felé. A macska mosolyú megforgatva szemeit bökött fejével az egyik sarok felé, ahol egy fiú ült. Haja és ruhája fekete, arcát maszk takarta, és pont a társaság felé pillantott. Luhan arcvonásai rendeződtek, ajkai kicsit szét is nyíltak. - Na, menj már oda hozzá. - biztatta barátját, aki megrázta fejét.
  - Ah, nem, nem is ismerem. - tagadta le azt a minimális ismeretséget is a Lélektolvajjal. Sehun csak ciccegett egyet magában, majd szemével kifelé intett, miszerint beszéde van az ifjúval. Fel is állt helyéről, miszerint kész a távozásra. Ám a szőke hajú nem mozdult, figyelmen kívül hagyva a pillantást merült el újra a barátai beszélgetésében. Pár szót hallhatott csak, mikor füle erősen sípolni kezdett. Kellemetlen volt, csak a dobhártyaszaggató sípszót hallotta, majd egy túlságosan is ismerős hang kúszott el tudatáig.
  "Vigyázzon magára! Sok ember áhítozik, egy olyan tiszta és gyönyörű teremtés után, mint amilyen maga. Bárki, hezitálás nélkül venné el az életét, vagy szégyenítené meg valamelyik elhagyatott sikátorban. Én figyelmeztettem, ezután magán a sor, hogy észrevegye a gonoszságot a tiszta külső alatt." Visszhangzott a mély hang a gyermek koponyájában. Miután a hang abbamaradt, a sípolás is megszűnt. Luhan enyhén megrázva a fejét nézett szét a teremben, de Sehun eltűnt. Minden bizonnyal a fiatalabb beszélt bele a fejébe. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a Lélektolvaj tényleg felszívódott, egy lemondó sóhaj kíséretében vette ismét kezébe bögréjét.
  - Hát, Júlia, a te Rómeód lelécelt. - karolta át őt barátja lebiggyesztett ajkakkal, mire az idősebb egy kis taslival jutalmazta.
  - Pimasz vagy, Jongdae - motyogta a bögrébe egy kis mosoly kíséretében. 
  Egészen sötétedésig ott ültek és beszélgettek. Attól a pár fiútól zengett az egész, de nem szóltak rájuk, hiszen jóformán csak ők foglaltak helyet a kávézóban. Ám elérkezett a záróra, így italaik kifizetése után el is hagyták a helyet. Mindenki jobbra indult, de Luhannak balra kellett, hisz arra lakott. Gyorsan elbúcsúztak, majd a szőkeség sietősre vette lépteit, hisz senki nem szeret éjfél után egyedül császkálni, főleg Szöulban. 
  A gyermek útja elvezetett egy rosszabb hírű környék mellett, melyet "A Bukott Angyalok negyedé"nek  is neveztek, hiszen itt olyan személyek élősködtek, akik valaha igen magas pozíciót töltöttek be a város mindennapi életében, ám a válságok és a csődök után rossz útra tértek. Voltak itt egykori miniszterek, orvosok, színészek, akik felmondásuk után, saját családjukat belekényszerítve, ide költöztek, és kisebb csoportokat összeszervezve uralták a negyed apróbb részeit. A lányokat itt prostitúcióra kényszerítették, így nem volt ritka a gyermekek születése. 
  Luhan nem szerette ezt a környéket, hiszen az ide született kölykökből általában tolvajok, sorozatgyilkosok, vagy éppen kemény drogfüggők lettek. De neki nem volt választása, ha egy gyerek megfogant, annak neki kellett biztosítani, hogy minden rendben legyen, pont, mint ahogy az édesanyja tette egykoron. 
  Szinte fehéren világító bőrével és hajával bárki kiszúrhatta őt a vak sötétségben, így kapucniját fejére húzva szegte le tekintetét. Nem akart feltűnést kelteni, csak ő járt volna rosszul. Ám, neki sem sikerülhet minden. Elemlámpák fényét látta meg lábai előtt cikázni, melyek tulajdonosai a fiú háta mögött voltak. Füttyögtek, tapsoltak és elég bizarr megjegyzéseket tettek a hazafelé siető gyermekre, akinek esze ágában sem volt megállni. De mikor az egyik férfi egy motorral állta útját, muszáj volt megtorpannia. 
  - Megállt a madarunk. - hallotta az egyre közeledő hangokat. Az előtte lévő férfi leszállt a motorról, és Luhan álla alá nyúlva emelte meg annak fejét. Elvigyorodva nézte meg az ifjú arcának minden egyes négyzetcentiméterét. 
  - Mi a neved, Hófehérke? - kérdezte mély, mocskos hangon, ám a fiú nem válaszolt. - Süket vagy? Hogy hívnak? - kérdezte most már idegesen, keze meg is szorult kicsit a fiatal állán.
  - Ne bántsad, Won, a főnök nem szereti, ha összevered az aznapi ágyasait. - hallotta meg egy vele egykorú lány hangját. A Won névre hallgató férfi elengedte a túszt, majd hátrébb lépett. Ekkor a lány lépett Lu elé. Még nála is alacsonyabb volt, sötétlila haját jobb oldalra tűzte, száját megannyi testékszer díszítette. 
  - Szép, mondhatom. - mérte végig az előtte álló Hófehérkét, ahogy a motoros férfi szólította. - A főnök örülni fog egy ilyen tiszta léleknek. Tudod... mocskosan szeret játszani - húzta ajkát egy pimasz, sokat sejtető mosolyra. - De nyugalom, holnapra már semmire... nem... - lassult le beszédje. Szemeim lassan lecsukódtak, teste elgyengült, úgy zuhant le a hideg és kemény, macskakövekkel kirakott útra. A Bambi szemei még nagyobbra nyíltak, mikor meglátta a Lélektolvajt, amint felbukkan a lány mögött, kinyújtott karral. Megölte a lányt, csak, hogy megvédje az Élet gyermekét.
  Mindenki elhallgatott egy pillanatra, miközben Sehun átlépte a lány holttestét. 
  - Fuss! - súgta oda Luhannak maszkja mögül. A férfiak arcát elöntötte a düh, megindultak a hidegvérű gyilkos felé. Az őzikének nem kellett több. Egy halk "köszönöm" után már ott sem volt, eltűnt a sötétségben, magára hagyva Sehunt és egy tucat tajtékzó banditát.

***

  Az esetnek lassan egy hete, és Bambi semmi hírt nem hallott megmentőjéről. Azt sem tudhatta biztosra, hogy épp bőrrel megúszta-e a találkozást a férfiakkal. De nem volt kitől megtudakolnia, így csak ette őt a kíváncsiság és talán... az aggódás. Aggódott Sehunért, hiszen mégis, sokkal fiatalabb volt mint azok, akik rátámadtak. Bármi történhetett vele, talán... nem. A fiú erős, a világot uraló erők egyik leszármazottja, képtelenség, hogy meghalljon... ugye?

  Az egy hétből kettő lett, majd három, végül egy egész hónap. A hetek kegyetlen gyorsasággal peregtek le, maguk alá gyűrve Luhan kétségeit. A fiúban egyre jobban erősödött az a sejtés, hogy a fiatalabbal valami nagy baj történt, és ez a tudat nagyban befolyásolta a mindennapi teljesítményét. Fáradékonyabb és ingerültebb lett, már barátai körében is olyan hangnemet ütött meg, amit nem kellett volna. Emiatt sokan elhidegültek tőle, melynek eredménye kép az eddig társaságkedvelő, életvidám fiúból egy mogorva, magába zárkózó idegen lett. Csak Jongdae tartott ki mellette elejétől a végéig. A macska mosolyú napi rendszerességgel látogatta Bambit, hátha valami változást tapasztal barátján, ám minden alkalommal csalódnia kellett. Nem tudta rávenni a gyermeket, hogy mozduljon ki otthonról, csak is egyetlen egyszer, mikor az erdőbe mentek sétálni.

  Tél volt, a fák már levetették zöld lombjaikat, csupaszon álltak egymás hegyén-hátán. A fehér hó ropogott a fiatalok lába alatt, aranyos kis nyomokat hagyva maguk után. Jongdae egyfolytában karolta Lut, nem engedte el, félt, hogy egy óvatlan mozdulat miatt elesik és beveri a fejét az egyik elrejtett kődarabba. Az Élet gyermeke, még a szokottnál is sápadtabb volt. Azoknak a szokásos pirospozsgás foltoknak nyomát sem lehetett látni a fiú selymes arcán. Ajkai halvány rózsaszínűek lettek, súlyából is sokat vesztett. Alig bírt járni, egész végig barátjára támaszkodott. Belebetegedett abba, hogy semmit nem tudott, az eddig semleges Lélektolvajról.

  - Luhan. - szólalt meg halkan Jongdae, miközben a könnyű hóesésben szelték át a lekopaszodott erdőt. - Most már elmondod, miért vagy ilyen lehangolt? Hova tűnt belőled a tűz? Hova lett az a Bambi, akit megismertünk? - nézett a fáradt szempárokba, melyek félig lehunyva pásztázták a végtelen fehér hómezőt.

  - Hogy is nevezitek ti ezt, emberek? - kérdezte inkább magától egy megfáradt mosoly kíséretében. - Megvan... Szerelmi csalódás - sóhajtott egy nagyot a fiú. Szavaira barátja meglepődött, nagyokat pislogott, majd megállítva társát állt elé. Kezei közé vette annak hűvös arcát, majd gyengéden végigsimított rajta.

  - Hát ezt is megéltem? A nagy Élet gyermeke tényleg szerelmes? - gyűltek könnyek szemébe, melyet az idősebb nem nagyon értett. 

  - Miért sírsz, Dae? - fittyet hányva barátja kérdéseire inkább ő vette át a faggató szerepet. A fiatalabb megrázta fejét, majd egy hirtelen mozdulattal átölelte a betegeskedőt. 

  Talán ez volt a legszemélyesebb perc, melyet a két fiú valaha is átélt. Jongdae hihetetlenül hálás volt, hogy Luhan megbízott benne annyira, hogy ezt elmondja neki. Lu pedig... ebben a percben tényleg úgy érezte, hogy van valaki, aki mellette áll és támogatja, még az ilyen nehéz időkben is.

  Miután kibontakoztak az ölelésből, az idősebb meglátott valamit csillogni az egyik fán. Kíváncsian nézegette onnan lentről, hátha lát valamit. Daebe kapaszkodva közelebb ment a fához és megállt annak vaskos ágai alatt.

  - Mit látsz, hyung? - érdeklődött a macskamosolyú is, miközben nyakát nyújtogatva próbálta azt látni, amit a gyermek. A tárgy megcsillant, majd egy kis mozdulattal kiesett eddigi helyéről, egyenesen Luhan kezébe. Egy aranygyűrű volt az a csillogó tárgy. Mikor jobban szemügyre vette, elakadt a szava. - Mi baj? - kérdezte halkan társa. A fehérség csak megrázta fejét, és gyűrűs ujjára húzta az oda való ékszert.

  - Tudom, hogy nekem szánták. - ült ki egy kis mosoly ajkaira, miközben magához ölelte kezét. Megfordult a tengelye körül, és szemeivel pásztázni kezdte a környéket. Barátja csak értetlenül nézte, de nem akart tovább kérdezősködni. Érezte, hogy  ez sokat jelent a másiknak, így hát csendben maradt. Ekkor azonban egy mély, Lu számára nem ismeretlen hang szelte ketté a levegőt.

  - Ne keressen szemmel, úgy sem lát. Találjon meg szívvel, az úgy sem árt. Nemsokára újra találkozunk, megígérem. Csak várjon még egy hónapot, szerényen. - visszhangzott ez a néhány mondat a csupasz fák közt. A leszármazott lelkét melengette, hiszen jól tudta, ki szólt hozzá. 

  Az a személy, akinek kezdőbetűje az arany gyűrűbe volt gravírozva...

  - Várni fogok, Sehun. - Mondta halkan a fiú, míg egy örömkönnycsepp gördült le szeméből. Jongdae megijedt, így közelebb bújt az idősebbhez.

  - Lu... Luhan... kérlek menjünk. Én félek. - vallotta be a fiatalabb, mire a szólított bólintott, és újult erővel indultak vissza, a biztonságot adó lakásba. 

  Az ifjú folyton-folyvást a gyűrűt nézte, vagy csak arról álmodozott. Az a kis üzenet a Halál gyermekétől, teljesen megváltoztatta. Elkezdett normálisan enni, többet mozdult ki otthonról, sokkal többet és őszintébben mosolygott. Egykori társaságából  szinte mindenkinek visszanyerte a barátságát, visszatért a régi Bambi. Egy hónap múlva azonban nem tartott barátaival, inkább felöltözött jó melegen és egyedül elment az erdőbe. Tisztán emlékezett a Lélektolvaj szavaira. Egy hónapig kellett várnia, hogy újra láthassák egymást. Ez alatt az idő alatt volt ideje gondolkodni. 

  Sehun fél éve még egy számára ismeretlen személy volt, kivel sosem lett volna szabad találkoznia. Ám mostanra... Alig párszor találkoztak, mégis egy olyan kötelék alakult ki köztük, ami nem volt hétköznapi. Tudták, mennyire is különböznek ők egymástól. Pont, mint szüleik. Csak az volt más az idősekben és a fiatalokban, hogy az újabb generációt nem ismerték az emberek. Nem tudták, hogyan is néznek ki, milyen magasak, mi a nevük. A szülők ezt is gyermekeik védelmében tették, és ez az anonimitás látszott a legjobb döntésnek...
  Magában imádkozva érkezett el az erdő azon részére, ahol megtalálta a gyűrűt. Odasétált a fához, majd megsimította annak törzsét. Egy halk sóhaj szökött ki ajkain, miközben egy kis mosoly ült ki arcára. Érezte, hogy a gyermek a közelben van, már csak egy keveset kell várnia. 
  A hó ropogni kezdett, jelezve, valaki közeledik. Luhan megfordult, és szembe találta magát a talpig feketébe öltözött, maszkos alakkal, kit lassan öt hónapja nem látott. Ám semmit nem változott. Az idő nem hatott rá.
  - Üdvözöllek, gyermek. - hajolt meg a fiatalabb, mire a fehérség is így tett.
  - Jó látni, hogy minden a legnagyobb rendben... veled. - beszélt meghajlás közben. Úgy érezte, a megszólítás már helyén való volt, hiszen idegenek nem adnak egymásnak aranygyűrűket...
  - Szintúgy. - egyenesedett ki Sehun, majd a gesztenyebarna szemekbe nézett. - Sétálunk egyet? - bökött fejével egy már kitaposott út felé, mire az idősebb bólintott egyet. Némán bandukoltak egymás mellett, ám cseppet sem érezték kínosnak. Minden apró gesztust és mozzanatot tudtak értelmezni, nem volt szükség szavakra. Csak akkor, mikor Luhannak eszébe jutott az ujját körbefonó kis ékszer.
  - Köszönöm a gyűrűt. Igazán szép. - nézett jobbjára, ahol a Lélektolvaj sétált. Ő erre biccentett egyet és egy gyors pillantást vetett hyungjára, majd előre nézett.
  - Sajnálom, hogy akkor nem tudtam személyesen megjelenni, sürgős dolgom volt. - mondta, hangja olyan volt, mintha... tényleg bánná. Még sosem csinált ilyet, mindig komor maradt. De most... úgy látszik, számára is fontos lett a hófehér Bambi.

  A sétájuk után egyre többször fordult elő az, hogy Sehun keresi Luhan társaságát. Nem mindig beszélgetnek, néha egy pár másodperces szemezés is megnyugtatta a lelküket a nap további részére. Sokszor, mikor az idősebb hazafelé sétál, a Lélektolvaj fáról-fára surranva követi Bambi minden mozdulatát. Ezt persze a kiszemelt is jól tudja, ilyenkor mindig egy nagy mosollyal ajkain lassít le, hogy minél tovább kiélvezhesse a fiatalabb figyelmét. 
  A telet követte a tavasz, a nyár, majd elérkezett az ősz. Szeptember eleje, mikor a fák kezdik átfesteni leveleiket rikító zöldből gyönyörű narancssárgára, barnára és vörösre. Luhan szerette ezt az évszakot, hiszen bármikor, mikor kilépett az utcára, egy hatalmas színkavalkád fogadta őt. A madarak is ilyenkor költöznek, hatalmas és zajos csoportokba tömörülve szántják keresztül a kék égboltot, melyen egyre rövidebb ideig látható csak az aranyló Nap. Nem volt kérdéses, hogy kell ejtenie egy sétát a tarka erdőben, természetesen nem egyedül. Felöltözött, majd sapkáját fejére húzva indult meg a város szélére, abba az erdőbe, ahol szinte egész életét leélte. Mint mindig, most is, mikor már nem látta a város házait, megjelent ő. Sehun nem szerette a feltűnést, így mindig a pagony belsejében várt az idősebbre. Megpillantották egymást, de nem beszéltek, a Lélektolvaj leereszkedett Lu mellé, majd elindultak a recsegő avarban. 
  - Több, mint egy éve ismerjük egymást. - törte meg a csendet az idősebb, mire a maszkos fiú egyetértően bólogatott. - Mintha csak tegnap lett volna, hogy rám találtál a forrás vizénél. - merengett el a semmiben. - De el kell mondjam... - torpant meg hirtelen, mire a magasabb is így tett. Kíváncsi tekintettel fordult a beszélő felé, akin látszott, hogy nagyon gondolkodik. Szája néha mozgott, próbálta a legjobban kifejezni magát a fiatalabb számára. Végül csak keserűen elmosolyodott, és hevesen megrázta fejét. - Nem. Ezt nem lehet szavakba önteni... - halkult el a végére.
  - Mégis mit nem lehet, Luhan? - kérdezte Sehun, hiszen aggasztotta a másik viselkedése. Ilyen hirtelen még sosem gondolta meg magát. 
  - Csak bízz bennem, rendben? - nézett a gyilkos szemeibe. De ez a tekintet sokkalta több keserűséget tartalmazott, mint az összes többi együtt véve. A Lélektolvaj némán bólintott, megtanulta, ilyenkor jobb hallgatni. A szőkeség vett egy nagy levegőt, majd egyet előre lépett. - Vedd le a maszkod. - döntötte egy kicsit oldalra fejét, így szuggerálva azt a fekete anyagot, mely oly hosszú ideig takarta a gyönyörű fiú fél arcát. Sehun nem tiltakozott, lassan kiakasztotta, és levette a védelmet nyújtó ruhadarabot. Luhan tekintete egyből az ifjú ajkaira csúszott. Aprók voltak, vékonyak, színük is a babarózsaszínhez volt hasonló... Pont, mint a halottaké. A köztük lévő távolság ismét csökkent, ám a sötét ruhás hátrált egyet. Mintha csak olvasott volna a másik gondolataiban, megrázta fejét.
  - Ne tedd! Kérlek ne... - suttogta halkan, szinte könyörögve. Luhan semmibe vette a figyelmeztetést, lassan teljesen a gyilkos elé állt. Kezeit megemelte, szinte hozzáért az eddig maszk takarta archoz. 
  Sehun jól tudta, mi lesz a vége. Torka összeszorult, lábai megremegtek. Azok a vérvörös, kívánatos ajkak egyre közeledtek övéihez. A két fiú szeme lecsukódott, ám egyiküké mindörökre. Luhan fürgén átkarolta a magasabb nyakát, majd szájon csókolta a Halál gyermekét, ki karjait az őt ölelő fiú dereka köré fonta. 
  Ebben a csókban benne volt minden, amit ez a két gyermek elrejtett magában több mint egy évig. Minden gyűlölet, várakozás, szenvedés... és szerelem. A világ, talán két legkülönbözőbb ifja egymásba tudott szeretni, mindenféle testi kapcsolat nélkül. Elég volt nekik a másik lelke, melyből minden találkozásukkor elloptak egy darabot. Felszínre kerültek az érzelmek, főleg Sehuné. A hidegvérű gyilkos, aki robotként mészárolta a természetet és az embereket, most... most némán zokogva csókolja azt a fiút, akibe életében először halálosan szerelmes volt. Luhan jól tudta, mibe rohant bele. Ám érezte, nem sokáig bírta volna, ha továbbra sem érhet hozzá a gyönyörű Lélektolvajhoz. Ezért feláldozta magát, és minden mást, mi születhetett volna ezen a világon. 
  Ajkaik elváltak egymástól, majd ezután még szorosabban ölelték egymást. Az idősebb érezte, hogy nem sokáig lehetnek már így. Már-már görcsös karjai szép lassan elgyengültek, lábai nem tartották meg többé testét, szíve felmondta a szolgálatot... Sehunból kitört a zokogás, térdre rogyva szorította magához még egyszer utoljára azt, akibe beleszeretett. 
  Luhan élettelenül feküdt a gyermek ölében, teste kihűlt, lelke távozott ajkain keresztül és gyilkosa testébe áramlott. A fiú azonban tiltakozott, nem akarta a fiú lelkét beszippantani. 
  - Nem akarom! Nem akarom! - kiabált zokogva, bár tudta, ezt nem ő dönti el. Erre volt kárhoztatva. Hogy magányos legyen, hogy egyedül kelljen bolyongnia a világban. Felemelte fejét és látta, mit is jelentett az Élet a Földnek. Minden fa egyszerre leejtette lombkoronáját, a fű kiégett, a folyók és patakok kiszáradtak. A természet együtt halt meg Luhannal. 
  Sehun megtörölte szemeit, majd visszavette fekete maszkját. A földre fektette a testet, majd végigsimított a hófehér hajon.
  - Szerettelek, Bambi. - suttogta még könnyes szemekkel, majd felegyenesedve hagyta magára titkolt szerelme testét a hideg, halott földön...
  
Önzőségnek tűnik, igaz? De egyáltalán nem az. A mi társadalmunk éveken belül felemésztette volna saját magát, az Élet gyermeke csak csírájában elfojtotta a lavinát, ha ezzel véget is vetett a világmindenségnek. A Halál gyermeke azóta is szüntelenül ontja ki az emberek és állatok életét, míg nem egyedül maradt a Földön.         Nincs mit tennie, csak ül ott magányosan, azon a helyen, ahol élete első, és egyben utolsó csókját kapta attól a személytől, aki mindennél többet jelentett számára...