Banda: BTS
Korhatár: 12+
Szereplők: NamJoon (RapMonster), JungKook.
Mellék: JiMin, TaeHyung (V)
Műfaj: Fantasy
Figyelmeztetés: Kereszténység említése, enyhe erőszak
Ihlet:
Időszámításunk után pár-százban járunk. Koreát ekkor az Európához hasonló feudalizmus jellemezte. Mindenkinek megvolt a maga helye a mindennapi életben. A kasztrendszer élén a király, és annak neje állt. Utánuk következtek a családtagjaik, és a városi nemesek, kik a legmagasabb pozíciókkal rendelkeztek a birodalomban. Lejjebb az értelmiségiek és a katonák foglaltak helyet. Ezután a nagyobb földbirtokosok, középosztálybeliek, majd a hivatalnokok és végül a közemberek, parasztok. Az írni, olvasni, számolni tudás ilyenkor nagy kiváltságnak számított. A szegények álmodni nem tudtak róla, milyen lehet érteni azt, ami a pergamenre van vetve. Egyszerű, tintával festett jeleknek tűntek azok. Ám volt egy idősödő férfi, ki időt és energiát nem sajnálva tanította a kis parasztgyerekeket, mindenre, amire szükségük lehet az életben. Minden egyes nap, miután a nap lentebb ereszkedett delelő állásából, a falu fiataljai már az öregúr háza előtt topogtak, és várták, hogy bemehessenek. A férfi kitárta nekik az ajtót, majd leült a földre. Törökülésbe húzott lábaira könyökölve simogatta, már igen-igen hosszú, deres szakállát. Hasonló haját kontyba fogva hordta nagy és fekete kalapja alatt. Az ifjak körbeülték és kíváncsian csillogó szemekkel nézték őt.
- Mit fogunk ma csinálni, uram? - kérdezte percekkel később egy huncut mosolyú, göndör hajú fiúcska. Az öreg megvakarta orrát, majd szétnézett a társaságon.
- Történelmet. - jelentette ki nemes egyszerűséggel. A hallgatóság nem nagyon értette, mire célzott pontosan a férfi, félre biccentett fejjel próbáltak rájönni a dolog nyitjára. - Ne nézzetek így, hitványak! Már minden alapvető dolgot tudtok, nem kellek már nektek. Hanem most; egy régi históriát mesélek nektek. Szájakat befogni, fület kinyitni: következzék a Sérült angyal legendája...
- Történelmet. - jelentette ki nemes egyszerűséggel. A hallgatóság nem nagyon értette, mire célzott pontosan a férfi, félre biccentett fejjel próbáltak rájönni a dolog nyitjára. - Ne nézzetek így, hitványak! Már minden alapvető dolgot tudtok, nem kellek már nektek. Hanem most; egy régi históriát mesélek nektek. Szájakat befogni, fület kinyitni: következzék a Sérült angyal legendája...
***
Nagyjából hatvan évvel ezelőtt élt ezen a vidéken egy gazdag, ám kemény kezű földesúr. Minden jobbágya és szolgálója tisztelte, de mindenkiben ott motoszkált az a bizonyos félelem a gazda irányába, de ezt persze a saját érdekükben nem mutatták ki. A nagyúr lassan elérte a negyvenedik életévét, de még nem született utódja, felesége sem volt odáig. Ám egyszer egy fiatal és csodaszép nő érkezett a palotájába. Rögtön megtetszett neki, így szolgáival maga elé hívatta az új jövevényt. Mikor egymás szemébe néztek, mindkettejükből kipattant a szikra, egymásba szerettek. Napok múlva sort kerítettek az esküvőre. A nászéjszaka után pontosan kilenc hónappal hatalmas ajándékkal áldotta meg őket a sors; gyermekük született, méghozzá egy életerős fiú. A csöppségnek a Namjoon nevet adták, mely Déli Uralkodót jelent. Nem vétettek nagyot a névválasztással. A fiú ugyanis húszon éves korára a déli földeket egyesítette, egymaga uralkodott az elfoglalt területeken. Szülei büszkék volták rá, ám pontosan a fiú huszonkettedik születésnapján elhaláloztak. Namjoon nem ünnepelte tovább születésének napját, gyásznappá nyilvánította a Szeptember tizenkettedikét. Azon a héten mindenkinek feketében, legalább is sötét ruhában kellett lennie. Nem szabadott mosolyogni, se nevetni, se ünnepelni. Aki bármelyiket is megszegi; azt börtönbe zárják előreláthatatlan ideig. A nép tisztelte az ifjút, így eddig senkinek nem kellett fogdában töltenie napjait.
Eljött a haláleset harmadik évfordulója. Mindenki úgy tett, ahogy azt megparancsolták. A gyermekek minden játékát elzárták, nehogy felcsendüljön akár egy boldog kacaj is. A nők fekete kendőt fontak hajukba, csecse-becseiket szintén elzárták. Míg a földön szomorkodtak, addig a mennyben hatalmas csatákat vívtak...
Szent Mihály arkangyal és számtalan követője élet-halál harcot vívtak a sárkánnyal, mely megpróbálta elpusztítani az Isten által teremtett édent, ahol az angyalok és más szentek éltek. A csata napokig folyt, de egyelőre egyik fél sem állt nyerésre. Az angyalok kezdtek fáradni, figyelmetlenebbek lettek, érzékeik eltompultak. Hiába a biztató kiáltások, semmilyen lény nem bírja az ilyesfajta megterhelést. Ezt sajnos egyikük saját bőrén tapasztalta.
A fiatal katona alig múlott tizennyolc éves, de máris harcba kellett szállnia. Testi ereje azonban vetekedett a már kiképzett idősebbekével. Megfigyelőképessége és pontossága tökéletes volt, soha nem ejtett hibát. Ám az előbb felsoroltak miatt, ez a fiú is inkább emlékeztetett minket egy élő-halottra, mint egy angyalra.
A hatalmas sárkány vaskos és nehéz farokkal rendelkezett. Azzal ide oda csapkodott, sok katonát ezzel harcképtelenné téve. Utolsó próbálkozás képen ismét meglendítette testrészét, és eltalálta vele a fiút. De olyan erővel, hogy az ég megnyílt az ifjú alatt, és zuhanni kezdett egyenest a föld felé. "Ne félts semmit, gyermekem. Várd meg, míg egyik társad lemegy érted. Ne botorkálj el, ne tégy semmi ellentmondásosat. Csak várj és imádkozz Istenhez. Így elkerül a baj. Ámen." Hallotta a Szent szavait fejében a zuhanó angyal, míg nem hatalmas erővel a földbe csapódott.
Sötét porfelhő lengte körül a fiút, ki percekig megmozdulni sem bírt. Szárnya fel-felszakadozott, bőrét itt-ott még a csatában szerzett sérülések fedték be. Egy nagy levegőt véve tornászta magát ülő helyzetbe. Mezítelen lábát kinyújtotta, sebes kezeivel lesöpörte az időközben rátelepedett mocskot. Minden porcikáját átjárta a fájdalom és a szomorúság, még sem hullajtott egy könnycseppet sem. Így, látatlanba is erősnek akart tűnni. De minek, ha úgy sem látja senki?
Óvatosan nekidőlt a sziklának, mely mellé lepottyant. Körbenézett, ám bal szemével nem érzékelt semmit. Megvakult fél szemére. Letépett egy csíkot hófehér ruhájából és gondosan lefedte vele lelkének tükreit. Kezét oldalára szorította, ajkait egy kisebb nyögés hagyta el. Fájdalmai voltak, melyeket itt a földön nem tudott ellátni, így csak csendben szenvedett. Nemsoká azonban lábdobogások és emberi hangok csapták meg fülét. Nem messze tőle két, vele egykorú fiú állt meg.
- Héj! Ki vagy? - kérdezte a kisebbik gorombán.
- Hallgass, öcsi! Nem látod a szárnyát? Piszkos, szakadt. Biztos egy álcázott démon. - morogta a világosbarna hajú. Mindkét idegen sötétben volt, hisz Szeptember tizenkettedike volt, a gyásznap.
- Nem vagyok démon! - ejtette ki a szavakat alig hallhatóan az angyal, majd feljebb ült fájdalmai ellenére is. - Angyal vagyok a mennyből, Szent Mihály kato... - de nem tudta befejezni mondatát, ugyanis a kisebbik fiú elé állva ütötte arcon. A sebesült felszisszenve kapta el fejét és esett vissza a porba.
- Hazudsz! - csattant fel a bántalmazó. - Ha tényleg angyal lennél, nem lennél ilyen mocskos, és még most is fent lennél a mennyben! - bökött ujjával a szürke égboltra, melyet megannyi felhő lepett be.
- Harcoltam és... - kezdett volna történetébe a fiú, mikor az idősebb gyomorszájba rúgta.
- Hitvány csaló! Ne áltass minket, nem hiszünk neked! - szinte kiabált a megszeppent sérülttel. Újra megütötte volna, mikor a szőkés hajú visszafogta.
- Jimin, hagyd! Vigyük el Namjoonhoz, hisz nézd! Fehérben van. Törvényt szegett. - néztek végig a földön fekvőn.
- Ahogy gondolod, Taehyung. Csináljunk egy hordágyat, majd azon elvisszük. - biccentett a Jimin névre hallgató fiú, majd barátjával gyorsan fából és indákból összeeszkábáltak egy szállításra alkalmas szék-féleséget. Erre felültették az angyalt, kinek már ereje nem volt tiltakozni. Beletörődve sorsába kapaszkodott a keresztrudakon és ide-oda himbálódzva indultak el a göröngyös úton. A sérült nem tudta hova is mennek pontosan, de a hitetlen sóhajokból és halk pusmogásokból úgy vélte, a falujukba viszik őt. A két fiú szuszogva cipelte a sérültet, egészen a földesúr palotájáig. Kis idő elteltével megtorpantak.
- Kik vagytok és mit akartok? - kérdezte egy mély, szigorú férfi hang. A hatalmas kapu mellett ugyanis két morcona katona állt éjjel-nappal.
- Hoztunk egy törvényszegőt. Fehérben van, és azt hazudta, hogy angyal. - mondta az elöl álló, mire a két őr összenézett.
- Hozzátok! Innen ez már a földesúr gondja. - szólalt meg az eddig hallgató úr. A két fiatal kicsit meghajolt, majd ismét megindultak. A sérült ifjút kirázta a hideg. A kapu fémes nyikorgást hallatva kitárult. Az angyal megszorította a keresztrudakat és fülelt. Minden neszre és zajra kíváncsi volt. Mivel szeme világát elvesztette, csak kicsiny füleire hivatkozhatott.
Bakancsok kopogását hallotta meg, majd azt, hogy magasabbra kerül. Két őr ugyanis átvette a hordágyat, és még beljebb mentek a palota területén. Jimin és Taehyung mélyen meghajolva futottak ki a kapun, ki tudja hova. Sóhajt a sérült, mire ciccegő hangot hall.
- Az elkülönítőbe vigyük. Namjoon személyesen fog vele beszélni. - morogta a hátul álló. Namjoon... a katona másodjára hallja ezt a nevet. Kíváncsi volt, de mégis félt. Fiatal korának köszönhetően gyermeki vonásai még nem tűntek el, vonzotta az új és taszította az ismeretlen. Higgadt maradt, nem kérdezett, nem szólalt meg, csak halkan várta az út végét. Ajtó nyílt és csukódott. Mire észbe kaphatott volna, már ismét a földön feküdt a porban. Belökték a cellába és bezárták. Nyöszörögve ült föl és hajtotta hátra fejét. Torkát kaparta a belélegzett por, lábát csípte a sebekbe kerülő mocsok. Kitapogatta a cella oldalát, majd odakúszva húzta magát a sarokba. Szárnyai végét előrehúzva dőlt a falnak. Fél térdét felhúzta támasztotta rá homlokát. Haza akart menni. Haza a paradicsomba a barátaihoz, családjához, de legfőképpen Istenhez. Egy kis imát kezdett mormolni, mikor megérezte, hogy nincs egyedül. Egy ember lépett be hozzá, ám ő meg sem mozdult. Tovább hangoztatta az imát.
- Hogy hívnak? - hallotta a rekedtes hangot közelről. Érezte az enyhe piros alma illatot, melyet az idegen férfi hozott magával. Az angyal csak tovább imádkozik. - Hány éves vagy? - kérdezett mást, de továbbra sem kapott választ. Az imának vége lett, némaság költözött közéjük. - Honnan jöttél? - csak hallgat. - Miért találtak téged az én földemen? - csend. A fiú semmire nem válaszolt. Nem akart bajba keveredni. - Akkor kezdem én. Kim Namjoon vagyok, a déli körzetek földesura. Épen ma töltöm be a huszonötödik életévem. - mondta és a fiút fürkészte. Mozdulatlanok voltak mindketten vártak. - Ha szép szóval nem megy... - sóhajtott a földesúr, majd leült egy hatalmas karos székre. Behívott két őrt akik felrántva az angyalt kötözték oda egy faszékhez. Kezét hátrafeszítették, mire egy elgyötört nyögés csúszott ki a fiatal cserepes ajkai közül. Ezek után megbánta, hogy nem válaszolt egyből.
A katonák nem kímélték. Verték, rúgták, kínozták. Naponta többször is bejártak hozzá. Mindig ugyanúgy jártak el. Namjoon megkérdezte az ifjú nevét, korát és azt, hogy mi is ő. Ha nem válaszolt, az őrökre bízta, akik vigyorogva élték ki szadista hajlamaikat. A fiú az első hét után megmondta a nevét.
- Jungkook. - suttogta elhaló, rekedt hangon, Miközben egy kis vért köpött a földre. - Így hívnak. - szuszogott, de nem nézett fel a földesúrra. A férfi elé térdelve letörölte szájáról a vörös cseppeket majd arcara simított. Jungkook, mint megtudtuk, egy enyhe grimasszal elrántotta fejét. Nam ekkor felkacagott, majd visszaült a székbe. Mivel nem kapott további kérdéséire választ, intett a folytatásért. Érzéketlen arckifejezéssel nézte ahogy kínozzák a fiút.
Újabb hét elteltével Jungkook megtörni látszott. Tele volt lila és fekete foltokkal, arca beesett a kevés tápanyag miatt, vére beterítette az alatta lévő földet.
- Tizennyolc éves vagyok. Angyal a mennyből. - suttogta zihálva egy nagyobb hasba rúgás után. A földesúr állánál fogva felrántotta a fejét. Jungkook felnyekkent, hallani lehetett a nyaka roppanását.
- Mi vagy? - kérdezte fogai közt szűrve.
- Angyal. A mennyből. - szuszogta az ifjú, mire egy hatalmas pofon csattant arcán.
- Ismét megkérdezem. Mi vagy te? - emelte fel ismét állánál fogva. Jungkook pillái szép lassan összezárultak. Szívverése lelassult, izmai elgyengültek.
- Egy angyal. - mondta utoljára majd kilehelve lelkét bicsaklott előre feje.
Ennyi volt. Az angyal meghalt. Élettelen teste továbbra is a kötelek fogságában volt. Szájából nem csurgott tovább a vér, megalvadt ereiben. Namjoon perceken keresztül csak nézte őt.
- Uram. Mit tegyünk a testével? - kérdezte az egyik őr, miközben kezét törölgette egy mocskos rongyba. A földesúr felsóhajtva állt hátrébb.
- Kötözzétek ki. Én szeretném eltemetni. Tisztességesen. Amit egy angyal megérdemel. - mondta, mire a katonák nagy szemekkel pislogtak rá. - Ne nézzetek, tegyétek amit mondtam! - parancsolt rájuk. Így is tettek. Eloldozták a fiút és kivitték a rétre. Magukra hagyták a földesurat és a halott angyalt. Namjoon tisztességesen eltemette Jungkook testét, még virágot is tett a sírra. Leült a földkupac elé és megsimította a virágokat.
- Sajnálom, Jungkook, hogy nem hittem neked. - sóhajtott fel, majd két lábra állva ballagott vissza a sznob palotába az alattvalói közé.
Azóta minden egyes nap kijár, és egy szál, hófehér rózsát hagy a síron. Megbánta, amit tett, de nem tudja visszaforgatni az idő kerekét.
Óvatosan nekidőlt a sziklának, mely mellé lepottyant. Körbenézett, ám bal szemével nem érzékelt semmit. Megvakult fél szemére. Letépett egy csíkot hófehér ruhájából és gondosan lefedte vele lelkének tükreit. Kezét oldalára szorította, ajkait egy kisebb nyögés hagyta el. Fájdalmai voltak, melyeket itt a földön nem tudott ellátni, így csak csendben szenvedett. Nemsoká azonban lábdobogások és emberi hangok csapták meg fülét. Nem messze tőle két, vele egykorú fiú állt meg.
- Héj! Ki vagy? - kérdezte a kisebbik gorombán.
- Hallgass, öcsi! Nem látod a szárnyát? Piszkos, szakadt. Biztos egy álcázott démon. - morogta a világosbarna hajú. Mindkét idegen sötétben volt, hisz Szeptember tizenkettedike volt, a gyásznap.
- Nem vagyok démon! - ejtette ki a szavakat alig hallhatóan az angyal, majd feljebb ült fájdalmai ellenére is. - Angyal vagyok a mennyből, Szent Mihály kato... - de nem tudta befejezni mondatát, ugyanis a kisebbik fiú elé állva ütötte arcon. A sebesült felszisszenve kapta el fejét és esett vissza a porba.
- Hazudsz! - csattant fel a bántalmazó. - Ha tényleg angyal lennél, nem lennél ilyen mocskos, és még most is fent lennél a mennyben! - bökött ujjával a szürke égboltra, melyet megannyi felhő lepett be.
- Harcoltam és... - kezdett volna történetébe a fiú, mikor az idősebb gyomorszájba rúgta.
- Hitvány csaló! Ne áltass minket, nem hiszünk neked! - szinte kiabált a megszeppent sérülttel. Újra megütötte volna, mikor a szőkés hajú visszafogta.
- Jimin, hagyd! Vigyük el Namjoonhoz, hisz nézd! Fehérben van. Törvényt szegett. - néztek végig a földön fekvőn.
- Ahogy gondolod, Taehyung. Csináljunk egy hordágyat, majd azon elvisszük. - biccentett a Jimin névre hallgató fiú, majd barátjával gyorsan fából és indákból összeeszkábáltak egy szállításra alkalmas szék-féleséget. Erre felültették az angyalt, kinek már ereje nem volt tiltakozni. Beletörődve sorsába kapaszkodott a keresztrudakon és ide-oda himbálódzva indultak el a göröngyös úton. A sérült nem tudta hova is mennek pontosan, de a hitetlen sóhajokból és halk pusmogásokból úgy vélte, a falujukba viszik őt. A két fiú szuszogva cipelte a sérültet, egészen a földesúr palotájáig. Kis idő elteltével megtorpantak.
- Kik vagytok és mit akartok? - kérdezte egy mély, szigorú férfi hang. A hatalmas kapu mellett ugyanis két morcona katona állt éjjel-nappal.
- Hoztunk egy törvényszegőt. Fehérben van, és azt hazudta, hogy angyal. - mondta az elöl álló, mire a két őr összenézett.
- Hozzátok! Innen ez már a földesúr gondja. - szólalt meg az eddig hallgató úr. A két fiatal kicsit meghajolt, majd ismét megindultak. A sérült ifjút kirázta a hideg. A kapu fémes nyikorgást hallatva kitárult. Az angyal megszorította a keresztrudakat és fülelt. Minden neszre és zajra kíváncsi volt. Mivel szeme világát elvesztette, csak kicsiny füleire hivatkozhatott.
Bakancsok kopogását hallotta meg, majd azt, hogy magasabbra kerül. Két őr ugyanis átvette a hordágyat, és még beljebb mentek a palota területén. Jimin és Taehyung mélyen meghajolva futottak ki a kapun, ki tudja hova. Sóhajt a sérült, mire ciccegő hangot hall.
- Az elkülönítőbe vigyük. Namjoon személyesen fog vele beszélni. - morogta a hátul álló. Namjoon... a katona másodjára hallja ezt a nevet. Kíváncsi volt, de mégis félt. Fiatal korának köszönhetően gyermeki vonásai még nem tűntek el, vonzotta az új és taszította az ismeretlen. Higgadt maradt, nem kérdezett, nem szólalt meg, csak halkan várta az út végét. Ajtó nyílt és csukódott. Mire észbe kaphatott volna, már ismét a földön feküdt a porban. Belökték a cellába és bezárták. Nyöszörögve ült föl és hajtotta hátra fejét. Torkát kaparta a belélegzett por, lábát csípte a sebekbe kerülő mocsok. Kitapogatta a cella oldalát, majd odakúszva húzta magát a sarokba. Szárnyai végét előrehúzva dőlt a falnak. Fél térdét felhúzta támasztotta rá homlokát. Haza akart menni. Haza a paradicsomba a barátaihoz, családjához, de legfőképpen Istenhez. Egy kis imát kezdett mormolni, mikor megérezte, hogy nincs egyedül. Egy ember lépett be hozzá, ám ő meg sem mozdult. Tovább hangoztatta az imát.
- Hogy hívnak? - hallotta a rekedtes hangot közelről. Érezte az enyhe piros alma illatot, melyet az idegen férfi hozott magával. Az angyal csak tovább imádkozik. - Hány éves vagy? - kérdezett mást, de továbbra sem kapott választ. Az imának vége lett, némaság költözött közéjük. - Honnan jöttél? - csak hallgat. - Miért találtak téged az én földemen? - csend. A fiú semmire nem válaszolt. Nem akart bajba keveredni. - Akkor kezdem én. Kim Namjoon vagyok, a déli körzetek földesura. Épen ma töltöm be a huszonötödik életévem. - mondta és a fiút fürkészte. Mozdulatlanok voltak mindketten vártak. - Ha szép szóval nem megy... - sóhajtott a földesúr, majd leült egy hatalmas karos székre. Behívott két őrt akik felrántva az angyalt kötözték oda egy faszékhez. Kezét hátrafeszítették, mire egy elgyötört nyögés csúszott ki a fiatal cserepes ajkai közül. Ezek után megbánta, hogy nem válaszolt egyből.
A katonák nem kímélték. Verték, rúgták, kínozták. Naponta többször is bejártak hozzá. Mindig ugyanúgy jártak el. Namjoon megkérdezte az ifjú nevét, korát és azt, hogy mi is ő. Ha nem válaszolt, az őrökre bízta, akik vigyorogva élték ki szadista hajlamaikat. A fiú az első hét után megmondta a nevét.
- Jungkook. - suttogta elhaló, rekedt hangon, Miközben egy kis vért köpött a földre. - Így hívnak. - szuszogott, de nem nézett fel a földesúrra. A férfi elé térdelve letörölte szájáról a vörös cseppeket majd arcara simított. Jungkook, mint megtudtuk, egy enyhe grimasszal elrántotta fejét. Nam ekkor felkacagott, majd visszaült a székbe. Mivel nem kapott további kérdéséire választ, intett a folytatásért. Érzéketlen arckifejezéssel nézte ahogy kínozzák a fiút.
Újabb hét elteltével Jungkook megtörni látszott. Tele volt lila és fekete foltokkal, arca beesett a kevés tápanyag miatt, vére beterítette az alatta lévő földet.
- Tizennyolc éves vagyok. Angyal a mennyből. - suttogta zihálva egy nagyobb hasba rúgás után. A földesúr állánál fogva felrántotta a fejét. Jungkook felnyekkent, hallani lehetett a nyaka roppanását.
- Mi vagy? - kérdezte fogai közt szűrve.
- Angyal. A mennyből. - szuszogta az ifjú, mire egy hatalmas pofon csattant arcán.
- Ismét megkérdezem. Mi vagy te? - emelte fel ismét állánál fogva. Jungkook pillái szép lassan összezárultak. Szívverése lelassult, izmai elgyengültek.
- Egy angyal. - mondta utoljára majd kilehelve lelkét bicsaklott előre feje.
Ennyi volt. Az angyal meghalt. Élettelen teste továbbra is a kötelek fogságában volt. Szájából nem csurgott tovább a vér, megalvadt ereiben. Namjoon perceken keresztül csak nézte őt.
- Uram. Mit tegyünk a testével? - kérdezte az egyik őr, miközben kezét törölgette egy mocskos rongyba. A földesúr felsóhajtva állt hátrébb.
- Kötözzétek ki. Én szeretném eltemetni. Tisztességesen. Amit egy angyal megérdemel. - mondta, mire a katonák nagy szemekkel pislogtak rá. - Ne nézzetek, tegyétek amit mondtam! - parancsolt rájuk. Így is tettek. Eloldozták a fiút és kivitték a rétre. Magukra hagyták a földesurat és a halott angyalt. Namjoon tisztességesen eltemette Jungkook testét, még virágot is tett a sírra. Leült a földkupac elé és megsimította a virágokat.
- Sajnálom, Jungkook, hogy nem hittem neked. - sóhajtott fel, majd két lábra állva ballagott vissza a sznob palotába az alattvalói közé.
Azóta minden egyes nap kijár, és egy szál, hófehér rózsát hagy a síron. Megbánta, amit tett, de nem tudja visszaforgatni az idő kerekét.
***
Minden kisgyermek tátott szájjal hallgatta az öreg meséjét. Megbabonázta őket a történet és a szereplők.
- Hyung - kezdett bele egy fiatal fiú. - Namjoon szerette Jungkookot, ugye? És mi történt vele ezután? - biccentette oldalra kis fejét. Az öreg köhécselt egyet, majd végigsimított szakállán.
- Igen. Így volt. De sajnos nem ismerte még akkor ezt az érzést, és próbálta elnyomni. Azt hitte, csak szánalmat érez az angyal iránt. Ám, mikor észbe kapott, már késő volt. Azóta is próbálja kiengesztelni az égieket ezért. Az eset után megházasodott, persze érdekből, és született egy fia. Mikor az felcseperedett, átadta neki az uralmat és elvonult egy faluba. Azóta is egyedül él. - sóhajt fel szaggatottan, majd végignéz a társaságon. - Na sipirc haza, édesanyátok már vár titeket. - intett egyet, mire a gyerekek felállva meghajoltak. Integettek az úrnak, majd hazamentek.
Az öreg nagy nehezen felállt és elhúzta a paravánt, mely a ház mögött elhelyezkedő rétet takarta. A kertjében nőtt egy gyönyörű rózsabokor. Egy fehér rózsabokor. Letépett egy hatalmas fejű virágot, majd lassan elbotorkált egy hatalmas fához. A fa tövében egy földkupac volt, egyik végében egy gránit tömb, melybe egy név volt belevésve.
- Jungkook - simít végig a véseten, majd a földre teszi a virágot. Végignéz a síron, majd sarkaira ül. A fa lombja halkan susog a szél játékában, mely egy-két zöld levelet el is választ az ágtól. Az öreg volt Namjoon. Ő volt egykoron a földesúr és ő okozta az angyal halálát.
Lehajtotta fejét és térdén pihenő kötényébe markolt. Az avar zizegésére lett figyelmes, ám nem mozdult meg. Egy kecses, hófehér kéz telepedett vállára. Erre már megemelte fejét. A szíve kihagyott egy ütemet, szemei tányér nagyságúra kerekedtek, hisz aki mögötte állt, az nem más, mint...
- Jungkook? - kérdezte hüledezve Nam, mire a fiú mosolyogva bólintott.
- Én vagyok. - guggolt le az idősebb mellé, aki szóhoz nem jutva mérte végig. Gyönyörű arca csillogott, mosolya bárkit meghatott volna. Talpig fehérben térdelt ott Nam mellett a saját sírjánál. Jungkook felsóhajtott és megsimította a görnyedt hátat, majd halkan megszólalt. - Hunyd le a szemed és gyere velem. - suttogta, majd eltűnt. Joon körbenézett, majd vissza maga mellé. A láthatár elmosódott előtte, végtagjai elnehezedtek, orcájára kiült a pír. Lehunyta szemeit, majd lassan elterült a hideg földön.
***
Szemei kipattantak, légzés számát megszaporázta, szívverése felgyorsult. Namjoon egy fehér szobában találta magát. Arcára simítva dülledtek ki szemei, hisz egy ráncot vagy szarkalábat sem vélt felfedezni. Újra fiatal volt. Elmosolyodva nézett magán végig és kiélvezte, hogy ismét hajlékony, egy fájó testrész nélkül. Nemsokára egy alakot vélt felfedezni az ajtófélfának dőlve. Megállt, és nagyokat pislogva nézett az ott álló Jungkookra. A fiatal száján egy huncut mosoly bujkált, melyet ajka beharapásával próbált elrejteni.
- Kim Namjoon... ugyanolyan vagy, mint gyerekkorodban. - emelte tekintetét az idősebbre.
- De... te... hogyan? - fordult felé teljes testével. Az angyal felé kezdett sétálni, majd előtte meg is állt. Oldalra biccentve fejét nézett fel rá.
- Ti emberek olyan makacsok vagytok - rázta fejét. - Mikor azt mondtam hatvan évvel ezelőtt, hogy angyal vagyok, igazat mondtam. Azóta már őrangyal. És ezt neked köszönhetem. Ha nem bántad volna meg, hogy elvetted az életem, a lelkem nem öltött volna újból testet. Cél nélkül bolyongott volna a menny és a pokol kapuja között. De az, hogy eltemettél és virágot hagytál a síron... Kiengesztelted az égieket, így újra belebújhattam a testembe. - simította meg mellkasát mosolyogva. - Már nem vagy bűnös, így a mennybe kerülhetsz... velem. - nyúlt Namjoon keze után és félénken megfogta azt. - Maradj velem, kérlek. - nézett fel rá nagy szemekkel. Nam nem értette mi, de valami megszólalt a fejében. "Tedd meg! Most!" hajtogatta a kis hang. Tekintetével a fiatalabb szemeit fürkészte, melyek különösen csillogtak. Kezét az angyal puha orcájára vezette és megsimította azt. Közelebb lépett, majd lejjebb hajolt hozzá. Ajkaikat csak milliméterek választották el egymástól. Joon a kisebb ajkára simította ujjával. Lehunyták szemeiket, majd egy eget rengető, forró csókban egyesültek.
Ez a bizonyíték arra, hogy létezik szerelem anélkül, hogy bármit is tudnánk a másik félről. Hogy meg tudunk bocsájtani bárkinek, ha erős érzelmeket táplálunk iránta... és akár a halál utáni életben is képesek vagyunk vele lenni...
- Kim Namjoon... ugyanolyan vagy, mint gyerekkorodban. - emelte tekintetét az idősebbre.
- De... te... hogyan? - fordult felé teljes testével. Az angyal felé kezdett sétálni, majd előtte meg is állt. Oldalra biccentve fejét nézett fel rá.
- Ti emberek olyan makacsok vagytok - rázta fejét. - Mikor azt mondtam hatvan évvel ezelőtt, hogy angyal vagyok, igazat mondtam. Azóta már őrangyal. És ezt neked köszönhetem. Ha nem bántad volna meg, hogy elvetted az életem, a lelkem nem öltött volna újból testet. Cél nélkül bolyongott volna a menny és a pokol kapuja között. De az, hogy eltemettél és virágot hagytál a síron... Kiengesztelted az égieket, így újra belebújhattam a testembe. - simította meg mellkasát mosolyogva. - Már nem vagy bűnös, így a mennybe kerülhetsz... velem. - nyúlt Namjoon keze után és félénken megfogta azt. - Maradj velem, kérlek. - nézett fel rá nagy szemekkel. Nam nem értette mi, de valami megszólalt a fejében. "Tedd meg! Most!" hajtogatta a kis hang. Tekintetével a fiatalabb szemeit fürkészte, melyek különösen csillogtak. Kezét az angyal puha orcájára vezette és megsimította azt. Közelebb lépett, majd lejjebb hajolt hozzá. Ajkaikat csak milliméterek választották el egymástól. Joon a kisebb ajkára simította ujjával. Lehunyták szemeiket, majd egy eget rengető, forró csókban egyesültek.
Ez a bizonyíték arra, hogy létezik szerelem anélkül, hogy bármit is tudnánk a másik félről. Hogy meg tudunk bocsájtani bárkinek, ha erős érzelmeket táplálunk iránta... és akár a halál utáni életben is képesek vagyunk vele lenni...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése