Banda: BTS
Korhatár: -
Szereplők: Jimin, Taehyung (V)
Komoran és egyenletesen lépkedtem a kibetonozott úton a család, és a barátok közt. Tél közepe van, pár nappal a nagybetűs Karácsony után. A legutóbbi hóvihar utolsó pelyhei még itt-ott felbukkannak a gyér növényzeten. Mélyet szippantok a kellemesen csípős levegőből, majd szaggatottan kifújom az elhasznált szén-dioxidot. A párás leheletem gomolygó felhőként jelenik meg fagyott ajkaim előtt, majd olyan gyorsasággal foszlik semmivé, mint ahogy a varjak emelkednek a magasba a fülsüketítő harangszó után. Sapkám lejjebb húzom fejemen. Jéghideg kezeim sötét kabátom zsebébe rejtem. A cipőm halkan kopog a talajon, az orra előtti megjárandó utat figyelem. Nemsoká abbamarad a szüntelen szuszogás, a csoszogó léptek elhalkulnak, a menet megállt. Mindenki aköré a bizonyos hely köré áll, ahova száműzik őt. Őt, aki a mindent jelentette nekem. Középre húzódom, ahol sok mindent látok, de szerencsémre nem eleget. Míg az ilyenkor szokásos sablonszöveget mustrálják, én körbenézek az embereken, kikben hasonlóképp ott lebeg a hiányérzet, mely mára már minden porcikájukba beleitta magát.
- Park Jimin... - hallom meg nevemet, mire az emberek tengere megnyílik előttem utat engedve nekem. Biccentve lépkedek az emelvény felé. Felállva rá lehunyom szemeim egy pillanatra, ezzel valamelyest lenyugtatva magam. Kinyitva pilláim a várt kép helyett egy teljesen más világ tárul elém. Télnek és komorúságnak semmi jele, helyette minden színes és vidám. A kellemes napfény lágyan cirógatja arcomat, a zsenge szél vígan játszik a fák zöld leveleivel, a méhek vidáman zsongnak egy nagyobb virágtenger felett. Pontosan tudtam hol vagyok és mikor. Emlékszem erre a napra. Erre, mikor megismertem őt. Ki miatt most emberek sokasága öltött feketét, hullajtott sós könnyeket és élt át elviselhetetlen fájdalmakat.
Körbenézve egy fiút láttam a park szúrós rózsabokrai közt. Halkan és lassan odasétáltam hozzá. Mikor meg akartam simítani hátát, egyszerűen átnyúltam rajta. Ekkor tudatosult bennem, hogy egy emlékemben vagyok. A fiú karján lévő selymes bőrt felsértették a rózsa tövisei, a kis sebekből lassan csordogált a vér. A cseppek szépen végigfolytak végtagján, majd halk puffanással hullott porba. A föld beszívta, majd mintha egyre többet és többet akarna, megszaporodtak a cseppek hullása, Ám ezek nem vörös és vasízű gömbök voltak, hanem inkább átlátszó és sós: a fiú sírt. Hiába akartam segíteni, nem tudtam. Ekkor halk lihegés és trappolás törte meg a monoton szipogást. Egy másik fiú jelent meg. Macskákat megszégyenítő mozdulattal bemászott a síróhoz, majd csendben leült mellé.
- Miért sírsz, te fiú? - kérdezte halkan a másik hátára simítva. Ez voltam én, az akkor tizenkét éves Jimin. Ez az emlék mosolyt csalt az arcomra, majd csendben és figyelmesen néztem őket.
A fiatalabb megrezzent, majd múltbéli énemre emelve tekintetét letörölte könnyeit kicsinynek számító kezeivel. Szólásra nyitotta vékony ajkait, majd edés, halk hangon megszólalt:
- A nevelő szüleim elüldöztek. Nem szerettek, de neveltek. Mindig rajtam köszörülték a nyelvüket. Megszöktem tőlük, de nincs hova mennem. - szipogta halkan. Ez volt ő, a tizenkét éves, Kim Taehyung. Arcvonásai cseppet sem változtak, de már nem is fognak...
- Gyere velem. Nálam biztonságban lehetsz. Az én szüleim kedvesek, biztos megengedik, hogy maradj. - törölte le arcát a kicsi-én. Olyan naiv voltam, de könnyű ezt mondani tíz év után. Kezet nyújtottam neki, mire ő kis habozás után enyémbe csúsztatta kezét. Éreztem. Éreztem azt, amit a kicsi- én. Újra éreztem meleg, törékeny kezét.
Illedelmesen bemutatkoztunk, majd ő derékszögbe vágta magát. Halk kuncogást hallattam, majd kiegyenesítve magamhoz öleltem. Ismét magamon éreztem őt. Bőrének részegítő illatát, remegő testének melegét és halk pihegését nyakamban. A kép homályosodni kezdett, Az ég komor lett és fekete, egy vihar elmosta a hátteret. Testünk egybeforrt sziluettje másodperceken belül köddé vált, majd egy villanás kíséretében szememre sötétség zuhant.
Gyorsan kinyitva látószerveim realizáltam a helyszínt. Sok feketében álló ember, hideg, szúrós szél, könnytől csillogó szemek: a temető. Itt az idő, én jövök!
- Kedves rokonok, család, kedves egybegyűltek. Ez egy nagyon nehéz pillanat most számunkra. Látom a tekintetekben a dühöt, a szomorúságot, a csalódottságot. - már most éreztem a gombócot a torkomban. Megköszörülve azt, folytattam a monológom. - Soha nem ismertem hozzá hasonló embert. Még egy ilyen kedves, tehetséges és szeretni való személyt nem hordott hátán a föld. - mosolyodtam el. De ebben a gesztusban semmi vidámság nem volt, csakis tömény keserűség és kín. - Ő nekem a mindenséget jelentette. Nekem csak ő volt, senki másom. De elment. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyetlen sorsot, de beletörődni van csak lehetőségem. Taehyung egy csodálatos ember volt, vele együtt elmentem a lelkem is. Soha nem leszek egész ember. - sóhajtottam, majd lehajtottam fejem. A könnyektől alig láttam, de nem érdekelt. Hagytam, had áztassák arcomat. Kezem kihúztam zsebemből, majd lehúztam ujjamról a gyűrűnket. - Ezzel kötöttük össze az életünket. Míg a halál el nem választ... - ismételtem a fogadalmunk. Leguggolva a csillogó, ében fekete márványra helyeztem az ékszert. - Örökké szeretni foglak. A lelkem és szívem veled ment a másvilágra, vigyázz rájuk, kérlek. Nekem te voltál az egyetlen szerelmem. Viszlát veled, Taehyung... - hunytam le szemeim, majd minden elsötétült.
Testem ellazult, nem éreztem magamon az élet nehéz vasláncait. Azok hangos reccsenéssel széttörtek, alább hullottak. Mikor magamhoz tértem, egy hófehér szobában voltam. Felülve körbenéztem, de tekintetem megakadt valamin, inkább valakin. Nálam kicsit magasabb vékony fiú, narancssárga haja kócosan hullott szemébe. Talpig fehérben volt, arcán az a jól ismert mosoly játszott. Szemeim megteltek könnyel, felálltam az ágyról.
- V... - suttogtam elhaló hangon. Karjaim közé zárva fagyott meg az idő velünk együtt. Örökre...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése