Banda: EXO, Ex-EXO
Korhatár: -
Szereplők: Sehun, Yifan (Kris)
Műfaj: Hmmm... passz
Figyelmeztetés: Említés szintjén Daddy-kink
Ihlet: Kinéztem tegnap este az ablakon (Sry, abból élek, ami van)
Az ég szinte ketté hasadt, akkora villám sújtotta a szomszédos ház hatalmas, terebélyes cseresznyefáját. A fiú kicsit megugrott, nem tetszését kifejező nyüszögést hallatva húzta fejére a bordó színű takaróját.
- Francokért nincs még itthon. Főleg ilyenkor. - Motyogta maga elé, mintha bármelyik kis muslinca, esetleg hangya megfelelő partner lehetne egy jó kis viharbeli társalgásra. Ám a rovarok nem voltak vevők a fiatal enyhén pösze hangjára, így hát egyedül maradt gondolataival és félelmeivel.
Oh Sehun sosem volt oda a viharokért. Nem szerette, sőt, egyszerűen gyűlölte, ha odafent dühöngött az égbolt. Mennydörgés, villámlás, szakadó eső... nem voltak legjobb barátok.
A fiatal ma is épp házi feladatán dolgozott, mikor az első csattanás eljutott füléig. Mozdulatába fagyva fülelt, néma rimánkodásba kezdett, hátha csak a szomszéd Öreg úr esett el a kocsifelhajtón sétálva. Esetleg az utcán áttekerő lányka dobott egy friss újságot lakásuk ajtajának. De másodpercek elteltével egy újabb csattanás ért el hozzá, ám ezt egy hatalmas fénycsóva előzte meg. Ekkor már tudta; itt biza' vihar lesz, nem is a kisebb fajta.
Szorgos kezeiből eldobott mindent, majd Usain Boltot megszégyenítő sebességgel iszkolt fel a hálószobába, ahol az ágyba vetődve tekerte magára takaróját, remélve, a puha tollak valamiféle menedéket nyújtanak majd neki. Szinte gyermek volt még, a maga tizenhét életévével. Ezzel a kis akciójával pedig még inkább alátámasztotta ezt a tényt. Mégis... lassan több, mint három éve egy olyan férfi mellett él, aki a fél karját is odaadná a nála tíz évvel fiatalabb Sehunért.
Az idősebb most töltötte be huszonhetet, ám sármja és szívdöglesztő mosolya fabatkát sem vesztett erejéből az évek múltával. Ám hiába dobogtatott meg annyi női szívet, Yifan ketyeréje már rég csakis egy személyért működött...
Az óra lassan elütötte az éjjel tizenegyet, a vihar most kezdett a tetőfokára hágni. Sehun remegése szinte állandó volt, valaminek mindig sikerült kizökkentenie őt nyugalmi helyzetéből. Legyen az egy árnyék, mely kecsesen, mégis rémisztően hajladozva táncol a hálószoba hófehér falán, egy csikordulás, miszerint a korhadt fák ágai karomként szántják végig a házak ablakait, esetleg egy kulcscsomó zörgése, majd hangos koccanása az előszobai kis tálban.
- Megjött... - lehelte maga elé hitetlen mosollyal a pösze, majd ledobva magáról takaróját pattant ki az ágyból. Két lépést tett az ajtó felé, majd meghallva kedvese szuszogását, szinte rohanni kezdett lefelé a lépcsőn, szerelme nevét ismételgetve. Mikor lábai az előszoba parkettáját érték, s meglátta az enyhén sokkos és teljesen elázott Yifant, két méterről a férfi nyakába vetette magát. Az újonnan érkezett reflexből kapott a fiú combjai alá, úgy ölelte magához a megszeppent gyereket. - Hol voltál eddig? Miért nem siettél? Hagytad, hogy egyedül keljen végigszenvedtem ezt a vihart? Tudod, hogy féltem? - Rohamozta meg kérdéseivel a kínait, amíg ő maga csak egyre szorosabban vonta magához szőke hercegét.
Yifan csak lágy mosollyal hintett egy gyengéd csókot egyetlene homlokára, majd szó nélkül indult meg vele fel, vissza a kettejük kis zugába.
- Miért nem válaszolsz? Elvitte a cica a nyelved? Hallod?! Ne akard, hogy Apunak hívjalak... - morogta utolsó mondatát teherhordója nyakába, mire az eddig faggatott férfi csak elengedve egy halkabb nevetést dobta le párját az ágyukba, majd egy széles vigyorral termett szinte egyből felette.
- Ne aggódj, kicsi kincsem, Apu gondoskodni fog róla, hogy a kedves kis sikolyaid elnyomják a vihar hangját... - búgta mély hangon Sehun fülébe, majd lejjebb csúszva harapott annak puha nyakába, ezzel egy halk, de annál kívánatosabb nyögést váltva ki a fiatalabból...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése