Megkönnyebbülés (Amit akartok)

*pislog kettőt, majd sóhajtva itt hagyja ezt*

- Lassú gyilkos. Szeretsz játszani a halállal. - Jelent meg egy kacér mosoly fáradt ajkain. Tekintete a számba helyezett cigarettával szemezett, melyet rögtön utána meg is gyújtottam. Nagyot szívva belőle küldtem le a kátrányos füstöt tüdőmbe, mely enyhe, kaparó érzést küldött; elég mélyen van.

- Talán ezért is beszéltem veled. - Engedtem szabadjára a füstöt, míg vállaim megrázkódtak a néma kacagásomban. Lenéző morranást kaptam társam felől. 

- Gyerekes vagy. - Ingatta meg fejét. - Komolyan beszélünk. Mint férfi, a férfival. Nem? - Nyomta meg utolsó szavát, próbálva felvenni a szemkontaktust. Elfordítva fejem rövidítettem meg egy újabb slukkal cigarettámat.

- Én inkább neveznélek egy utolsó szemét ládának, de ha te a férfi megnevezést jobban szereted, legyen. - Rántottam vállat lepöccintve az elhamusodott dohányt. 

- Nevezz, aminek akarsz, én akkor sem sértődöm meg. - Csettintett egyet nyelvével, pimasz mosoly kíséretében. -Ismerlek, mint a tenyeremet...

 - Bár ne így lenne. - Suttogtam magam elé. - És még jó, hogy nem sértődsz meg. Nekem, ismétlem; nekem lenne jogom kiakadni, hisz engem hagytak faképnél. Méghozzá egy ex miatt. Klisés vagy, nem csalódtam benned. - Támasztottam talpam a mögöttem felágaskodó, szürke, betonépületnek. Közelebb lépett, ismét aurámban volt. Fuldokoltam, és nem a nikotinlökettől.

- Annak vége, beláttam, hogy csak az idő kötött össze minket. Nekem, - sóhajtott visszafogottan - rád van szükségem. - Lépett még közelebb. Szemeimbe nézett, hisz felemeltem rá fejem. Kezét lassan közelítette arcomhoz, de inkább ökölbe szorítva engedte vissza teste mellé. Felvonva egyik szemöldököm fújtam arcába egy nagyobb adag füstöt, mire összeszorította bekönnyesedett szemeit.

- Nem haragszol, ha nem hiszem el, ugye? Nagyjából 3 hónapja még nekem sírtál azért, mert Ő a mindened, és milyen baszottul hiányzik. Én pedig, mint jó kis pincsi, ott voltam és vigasztaltalak éjt nap alá téve. Emlékszel? És mi ezért a hála? "Jah, amúgy megint együtt vagyunk, sajnálom." - Mélyítettem el hangom. Arcon ütötték szavaim, láttam. - Nem egy éjszakát sírtam át utánad, nem egy zsebkendőt itattam át könnyel és vérrel, nem egy doboz dohányt szívtam el pluszba az idegességtől. Tönkretettél, felfogtad? - Löktem el mellkasánál, lába elé dobva a még égő csikkemet. - Én itt és most végeztem. Nem kell több belőled. Felejts el! - Ingattam meg fejem. Sarkon fordulva indultam el a sötét éjszakában. 

- De én szeretlek... - Visszhangzott fülemben. A szél suttogott, a szellő vigasztalóan ölelt, a felhők könnyeztek velem együtt. El akartak innen vinni, oda, ahol mindig süt a nap és végre egyedül lehetek.

Bíztam a szélben, elköszöntem a földtől, elrugaszkodva hagytam, hogy a felhők fölé emeljenek.

Különös...

Mindenki az első csókját egy számára értékes személynek tartogatja. De én, ahelyett, hogy azt a nekem rohadtul fontos balfaszt kaptam volna le, inkább a tőlem másfél méterre levő aszfaltot választottam, melyet a zuhogó eső már jó pár árnyalattal sötétebbre festett...