Banda: GOT7
Korhatár: 12+
Szereplők: Choi Youngjae (GOT7), Im Jaebum (Got7), kis részben más banda tagjai
Figyelmeztetés: -
Ihlet: Ti kértétek
- Minden megvan? - Súgta oda nekem Kyungil, amint bevágódtam a padba, társaim mellé. Szusszanva egyet biccentettem, majd kicsapva az asztalra a gépem kezdtem is gyorsan jegyzetelni.
Már egy ideje keringenek olyan pletykák, hogy a helyes pofim egy fiúnak is bejön... méghozzá a Choi gyereknek, akiről a hír előttig kb egyszer, ha hallottam. A srácok egyből tervezni kezdték, hogy meg kéne leckéztetni őt, hogy megtanulja, szar dolog tévhitekben élni. Én nem kaptam szerepet a szervezésben, mondták, bízzam csak rájuk. Megrántva vállaim adtam be a derekam.
Az óra végét jelző csengő után összekaptam a cuccaim, majd lecsörtetve a lépcsők aljára túrtam hátra hajamat, rendezve fekete tincseimet.
- Jae! - Szólítom meg a nálamnál alacsonyabb, véznább srácot. Hirtelen fordul felém, lecsúszott szemüvegét visszahelyezve helyére. Egész normálisan nézne ki... ha nem öltözne úgy, mint a nagyapám dédapja.
- I..igen? - Dadogja csendesen, mintha félne. Ahogy a bandát ismerem, jól is teszi.
- Gyere a suli mögötti tisztásra, tíz perc múlva. Nincs kibúvó! - Egy kis biccentéssel erősítem meg szavaim, majd sarkon fordulva sietek is el közeléből, nehogy bármi kérdezősködésbe kezdjen.
Utolérve a fiúkat Mark belém is karol. - Ott lesz. Aztán a videókat mindenhova tegyétek ki. - Nyalom meg fogaim, miközben elvigyorodva tárom ki a hátsó vasajtót, melyen kilépve meg is közelítjük az erdőnket. Nem tudom, mit terveztek. De már furdal a kíváncsiság, milyen beteg gondolattal akarják Choit helyretenni...
***
- Ha adhatok egy jó tanácsot, ne vegyél levegőt. - Biccentem félre fejemet, míg zsebemből előhúzom telefonomat. Ekkor Kyungil elvágta a kötelet, mire a srác nyakába zúdul a boncolások során hátramaradt vér és állati maradék. Társaim előlépve, hangos, könnyfakasztó röhögések közepette veszik videóra a jelenetet.
- És íme, Choi Youngjae, aki elhitte, hogy egy fikarcnyi esélye is lehet JB-nél. - Nyöszörgi ki könnyeit törölgetve Jooheon, amíg a kisegér próbál észhez térni a sokktól.
Elvigyorodva nézek rajta végig... Kellett neked szemet vetned rám, Youngjae!
Vállai fel le mozognak, tekintete végig fut rajtunk. Szemei... könnyekkel gyűlnek meg, fájdalommal. Vigyorom lelankad, semleges arccal nézem végig, ahogy a fiú hátra sem pillantva menekül el tőlünk, mintha az életéért futna.
- Hát ez rohadt nagy volt! Láttátok a fejét? Jaebum, jók voltunk, mi? - Hallom a fiúk hangját, ahogy a videókat nézegetve ajnározzák magukat.
- Mi? - Kapom feléjük fejemet. - Persze. Király volt. - Mosolyodtam el, majd lepacsizva velük vettük az irányt az egyetem épülete felé, hogy beérjünk a következő óránkra.
Nem tettünk semmi pokolit vele. Csak kicsit megleckéztettük.
Telnek múlnak az órák, telefonom megrezzen zsebemben. Lentebb csúszok a kényelmetlen padban, majd előhúzva készülékem nézem meg, ki zaklat ilyenkor. Anyámra gondoltam, esetleg valamelyik bulis társaságbeli haverra. De nem... legnagyobb meglepetésemre a Choi gyerek írt.
"Most boldog vagy?" Motyogom magamban a kérdését. Mire gondolhat? Nincs jobb dolga, csak az, hogy ezen pattogjon?
Fújtatva egyet el is tüntetem a mobilom, majd visszatérek a gépem billentyűinek koptatásához. Majd otthon válaszolok rá, ha lesz kedvem. Vagy holnap reggel.
- És íme, Choi Youngjae, aki elhitte, hogy egy fikarcnyi esélye is lehet JB-nél. - Nyöszörgi ki könnyeit törölgetve Jooheon, amíg a kisegér próbál észhez térni a sokktól.
Elvigyorodva nézek rajta végig... Kellett neked szemet vetned rám, Youngjae!
Vállai fel le mozognak, tekintete végig fut rajtunk. Szemei... könnyekkel gyűlnek meg, fájdalommal. Vigyorom lelankad, semleges arccal nézem végig, ahogy a fiú hátra sem pillantva menekül el tőlünk, mintha az életéért futna.
- Hát ez rohadt nagy volt! Láttátok a fejét? Jaebum, jók voltunk, mi? - Hallom a fiúk hangját, ahogy a videókat nézegetve ajnározzák magukat.
- Mi? - Kapom feléjük fejemet. - Persze. Király volt. - Mosolyodtam el, majd lepacsizva velük vettük az irányt az egyetem épülete felé, hogy beérjünk a következő óránkra.
Nem tettünk semmi pokolit vele. Csak kicsit megleckéztettük.
Telnek múlnak az órák, telefonom megrezzen zsebemben. Lentebb csúszok a kényelmetlen padban, majd előhúzva készülékem nézem meg, ki zaklat ilyenkor. Anyámra gondoltam, esetleg valamelyik bulis társaságbeli haverra. De nem... legnagyobb meglepetésemre a Choi gyerek írt.
"Most boldog vagy?" Motyogom magamban a kérdését. Mire gondolhat? Nincs jobb dolga, csak az, hogy ezen pattogjon?
Fújtatva egyet el is tüntetem a mobilom, majd visszatérek a gépem billentyűinek koptatásához. Majd otthon válaszolok rá, ha lesz kedvem. Vagy holnap reggel.
***
Pihegve vágom be magam az iskolapadba, kivételesen még becsengő előtt. Elértem a korábbi buszom, így hát a kémia óra előtti perceket végre barátaimmal tölthetem.
Ám valami nem stimmel velük. Mind Mark gépét bújják, falfehéren, ajkaikat rágva.
- Mi a tosz van veletek? - Hajolok én is oda, végig futtatva szemeim a sorokon, a szívem is kihagy egy ütemet. - Youngjae... - súgom magam elé a fiú nevét. - Nem. Biztos más volt az. - Taszítom magam tagadásba. - Mindjárt bejön. Figyeljétek meg! - Nézek körbe a teremben, majd tekintetem az ajtóra szegezem.
- Jaebum... - Simít vállamra Mark, nagyot nyelve. - Ő az.
- De ez nem lehet! - Fakadok ki, felpattanva. A terem összes szempárja rám szegeződik. De jelenleg ez cseppet sem érdekel. - Nem... - Rázom hevesen fejem, majd visszarogyva a helyemre szorítom mellkasomhoz lábaim. - Megöltük... mi tehetünk róla! - Rebegnek ajkaim, így ejtve ki szavaim. - Szörnyetegek vagyunk. - Hunyom le szemeim.
Összezuhantam. Egyikünk se sejtette, hogy idáig fajulhat a dolog. Mi csak, mi csak... Azt sem tudom már, miért tettük.
Választ már senkitől sem kaphatok.
***
Fekete.
Az a szín, ami eddig védjegyem volt, most fojtogatóan szorul rám. Bakancsom alatt ropog a hó, orrom vörös a téli hidegtől. A temető gyilkos csendje telepedett ránk, miközben mind az öten a kisebb társaság felé lépdeltünk.
Az anya zokog, az apa a sír előtt térdel, egy kislány pedig egy idősödő nő karjaiban szipog, az "oppa" megszólítást kántálva.
Gyomrom összeszorul, torkom kiszárad. A szürke köd belepi szemeim, a fülem sípolni kezd.
Ott, abban a gödörben egy életerős fiatal fiú fekszik, akit mi küldtünk oda. Megaláztuk és megtörtük a lelkét. Ez egy szégyenfolt marad mindnyájunk életében...
Megérkezve a családhoz csak meghúzódunk hátul. Nem akartunk belerondítani a szertartásba, amit a pap pár perc múlva be is fejezett. A sötétbe öltözött család szép lassan eloldalgott, örök nyugalomba kísérve az ifjút.
- Jaebum... menjünk. - Simít karomra Jooheon, de én nem mozdulok. Tekintetem végigfuttatom a márványba vésett néven. Majd újra és újra.
- Choi Youngjae. Élt 21 évet. - Súgom magam elé.
- JB, menjünk. - Húzza meg kabátom ujját Mark. Nem kap választ. - Jaebum? Jaebum!...
- Im Jaebum! - Hangos csattanásra riadok fel, nevemet pedig egy irritálóan magas hang kiáltja pár centire a fülemtől. - Hogy képzeli, hogy alszik az én órámon? - Csattan fel Mrs. Oh, vörös szemekkel figyelve engem.
Most... hol vagyok? Ökleimmel törlöm ki az álmosságot a szemeimből, egy ásítás következtében. Tehát... álmodtam volna?
Egy 180 fokos fordulatot véve nézek a hárommal felettem levő sorra és szívem hatalmasat dobban, amikor meglátom Őt.
Choi Youngjae él és virul, éppen nagy szemekkel vizslat hol engem, hol a tanárnőt. Kiengedve a bent tartott levegőt fordulok előre. Tényleg csak egy képzelet volt. Egy borzalmas álom, amit még az ellenségeimnek sem kívánok.
- Haver, mi volt ez? - Súgja értetlenül Mark, mikor a nőszemély már ismét a pódiuma padlóját koptatta.
- Nem fogunk mi semmit sem csinálni Youngjaevel. - Mondom ki halkan, mereven előre figyelve.
Hitetlen morgást hallatnak a srácok, de pár fejrázással inkább rám hagyják az egészet. Tudják, hogy nem érdemes velem vitába kelni.
Lágyan elmosolyodva csúszok ki a pad szélére, majd mikor Mrs. Oh hátat fordít nekünk, kifordulva helyemről szökkenek fel a hárommal fentebbi sorba, egyenesen a meglepetten pillogó, enyhén elpirult Choi mellé. Karba fonva kezeim dőlök hátra, szusszanva egy halkat.
- Van dolgod suli után? - Kérdem halkan, felé fordítva fejem. Látszik, hogy zavarban van, hisz ajkait harapdálva simogatja laptopja egyik gombját. Egész... aranyos így.
- Nem. Nincs. - Nyögi ki ezt a két rövidke szót, mire mosolyom szélesedni kezd.
- Gyere el velem valahová. Nyolcra hazaviszlek. - Nyalom meg kiszáradt ajkaim, végignézve pozsgás arcán. Mintha... szája széle kicsit felfelé görbült volna; elmosolyodott.
- Jó. - Biccent egyet, rám emelve tekintetét.
És igazán ekkor is jöttem rá...
Én ezt a tekintetet szeretném nézni életem végéig!
Ott, abban a gödörben egy életerős fiatal fiú fekszik, akit mi küldtünk oda. Megaláztuk és megtörtük a lelkét. Ez egy szégyenfolt marad mindnyájunk életében...
Megérkezve a családhoz csak meghúzódunk hátul. Nem akartunk belerondítani a szertartásba, amit a pap pár perc múlva be is fejezett. A sötétbe öltözött család szép lassan eloldalgott, örök nyugalomba kísérve az ifjút.
- Jaebum... menjünk. - Simít karomra Jooheon, de én nem mozdulok. Tekintetem végigfuttatom a márványba vésett néven. Majd újra és újra.
- Choi Youngjae. Élt 21 évet. - Súgom magam elé.
- JB, menjünk. - Húzza meg kabátom ujját Mark. Nem kap választ. - Jaebum? Jaebum!...
- Im Jaebum! - Hangos csattanásra riadok fel, nevemet pedig egy irritálóan magas hang kiáltja pár centire a fülemtől. - Hogy képzeli, hogy alszik az én órámon? - Csattan fel Mrs. Oh, vörös szemekkel figyelve engem.
Most... hol vagyok? Ökleimmel törlöm ki az álmosságot a szemeimből, egy ásítás következtében. Tehát... álmodtam volna?
Egy 180 fokos fordulatot véve nézek a hárommal felettem levő sorra és szívem hatalmasat dobban, amikor meglátom Őt.
Choi Youngjae él és virul, éppen nagy szemekkel vizslat hol engem, hol a tanárnőt. Kiengedve a bent tartott levegőt fordulok előre. Tényleg csak egy képzelet volt. Egy borzalmas álom, amit még az ellenségeimnek sem kívánok.
- Haver, mi volt ez? - Súgja értetlenül Mark, mikor a nőszemély már ismét a pódiuma padlóját koptatta.
- Nem fogunk mi semmit sem csinálni Youngjaevel. - Mondom ki halkan, mereven előre figyelve.
Hitetlen morgást hallatnak a srácok, de pár fejrázással inkább rám hagyják az egészet. Tudják, hogy nem érdemes velem vitába kelni.
Lágyan elmosolyodva csúszok ki a pad szélére, majd mikor Mrs. Oh hátat fordít nekünk, kifordulva helyemről szökkenek fel a hárommal fentebbi sorba, egyenesen a meglepetten pillogó, enyhén elpirult Choi mellé. Karba fonva kezeim dőlök hátra, szusszanva egy halkat.
- Van dolgod suli után? - Kérdem halkan, felé fordítva fejem. Látszik, hogy zavarban van, hisz ajkait harapdálva simogatja laptopja egyik gombját. Egész... aranyos így.
- Nem. Nincs. - Nyögi ki ezt a két rövidke szót, mire mosolyom szélesedni kezd.
- Gyere el velem valahová. Nyolcra hazaviszlek. - Nyalom meg kiszáradt ajkaim, végignézve pozsgás arcán. Mintha... szája széle kicsit felfelé görbült volna; elmosolyodott.
- Jó. - Biccent egyet, rám emelve tekintetét.
És igazán ekkor is jöttem rá...
Én ezt a tekintetet szeretném nézni életem végéig!
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése