Banda: NCT
Korhatár: -
Szereplők: Seo Young Ho (Johnny), Park Jisung
Figyelmeztetés: -
Ihlet: Hullócsillagot láttam
- Hallod ezt? - Lágy hangja alig jutott el hozzám, a fullasztó csend magával ragadva tompított el. Apró ujjai kezemet markolták, kicsiny szemei az ég felé meredtek, keskeny lábait lassan tette egyre csak előrébb.
- Még is mit? - Kérdeztem halkan, lepillantva alacsony termetére. Szívem hevesebben kezdett dobogni, a vér testem minden porcikájában buzgott; nem is hiába.
- Ezt a fojtogató semmit. - Léptei lelassultak, megtorpant a füves pusztán, mely a késői sötétnek köszönhetően zafírkék színben tündökölt. Hatására magam is megálltam, továbbra sem véve le róla tekintetem. - És tudod jól... a semmi mindent elpusztít. - Emelte végre rám világító szemeit, melyekbe szőke hajának pár tincse lógott bele.
- Nem értelek, Jisung. - Ingattam meg fejem, egy rosszalló morgást hallatva. Nem szerettem, ha ilyen titokzatosan beszél, hiszen ilyenkor általában... mindegy is.
- Hyung. - Kezdene bele, már veszi is a mély levegőt, szemeit behunyja egy másodpercre. Kacsóival enyémet fogja, puha ajkait kézfejemre érintve fújja ki meleg leheletét kihűlt bőrömre. - Haza kell mennem. Ideje már. - Artikulátlan motyogás az, amit kiad, el kell telnie pár kínkeserves pillanatnak, mire eljut agyamig, amit mondott.
- Haza... - Lehelem magam elé fáradtan. - Megint ez van. Mindig ez történik! Végre megismerlek, megszerezlek, erre pont a legszebb pillanatban el kell válnunk. Ez annyira... annyira igazságtalan. - Szemeimet már marja a sós könny, a levegő sípolva közlekedik tüdőmben. Erősnek kéne lennem, de ilyenkor lehetetlen. Akárhányszor elválunk, a lelkem egy darabja vele együtt távozik. Ez addig fog folytatódni, míg végleg meg nem semmisülök a hiányától. Csak egy üres burok leszek, aki nem fogja helyét találni a nagyvilágban. Hisz az otthona ott lenne, mellette.
Két karja megemelkedik, nyakam érintik, buksiját mellkasomba fúrva szipog fel ő is, tisztán hallom. Arcom hajába fúrva húzom magamhoz testét, így, utoljára, ebben az életben.
- Csak várnod kell egy emberöltőt, te is tudod. - Markol sötét pulóverembe, melyet már könnye áztat. Némán bólintok, fáj megszólalnom, a hangok nem akarják, hogy megtörjem a csendet.
Lágy szellő gomolyog végig a réten, fehér füst követi. Karjaim ellazulnak, lomhán hullanak elernyedt testem mellé.
- Találkozunk egy másik életben, Seo. - Súgja cserepes ajkaimra, melyek csókra nyílnak. Ám ennyi örömöm sem lehet így, utoljára, az előttem álló fiú egy éles villanással veszíti el alakját, amorf gömbként hasítja ketté az atmoszférát, hogy elfoglalhassa helyét az égbolton. A csillagok legfényesebbike ismét fent ragyog, utat mutatva oly sok tengerésznek és gyámoltalan léleknek.
- Csak engem hagytál egyedül, ismét. - Folyt végig utolsó könnycseppem arcomon, hogy a szomorkás mosolyra húzódó szám szélén találja meg helyét. - Kérlek, várd meg, míg ujjá születek. Kérlek. - Hangom elfúlt, szemeim lecsukódtak, ellepte elmémet a sötétség...
És ebben a sötétségben egyetlen egy dolog mutat nekem utat, méghozzá a te fényed, Park Jisung...
- Haza... - Lehelem magam elé fáradtan. - Megint ez van. Mindig ez történik! Végre megismerlek, megszerezlek, erre pont a legszebb pillanatban el kell válnunk. Ez annyira... annyira igazságtalan. - Szemeimet már marja a sós könny, a levegő sípolva közlekedik tüdőmben. Erősnek kéne lennem, de ilyenkor lehetetlen. Akárhányszor elválunk, a lelkem egy darabja vele együtt távozik. Ez addig fog folytatódni, míg végleg meg nem semmisülök a hiányától. Csak egy üres burok leszek, aki nem fogja helyét találni a nagyvilágban. Hisz az otthona ott lenne, mellette.
Két karja megemelkedik, nyakam érintik, buksiját mellkasomba fúrva szipog fel ő is, tisztán hallom. Arcom hajába fúrva húzom magamhoz testét, így, utoljára, ebben az életben.
- Csak várnod kell egy emberöltőt, te is tudod. - Markol sötét pulóverembe, melyet már könnye áztat. Némán bólintok, fáj megszólalnom, a hangok nem akarják, hogy megtörjem a csendet.
Lágy szellő gomolyog végig a réten, fehér füst követi. Karjaim ellazulnak, lomhán hullanak elernyedt testem mellé.
- Találkozunk egy másik életben, Seo. - Súgja cserepes ajkaimra, melyek csókra nyílnak. Ám ennyi örömöm sem lehet így, utoljára, az előttem álló fiú egy éles villanással veszíti el alakját, amorf gömbként hasítja ketté az atmoszférát, hogy elfoglalhassa helyét az égbolton. A csillagok legfényesebbike ismét fent ragyog, utat mutatva oly sok tengerésznek és gyámoltalan léleknek.
- Csak engem hagytál egyedül, ismét. - Folyt végig utolsó könnycseppem arcomon, hogy a szomorkás mosolyra húzódó szám szélén találja meg helyét. - Kérlek, várd meg, míg ujjá születek. Kérlek. - Hangom elfúlt, szemeim lecsukódtak, ellepte elmémet a sötétség...
És ebben a sötétségben egyetlen egy dolog mutat nekem utat, méghozzá a te fényed, Park Jisung...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése